Fotó: Profimedia

XIII. Lajos és Ausztriai Anna fia 1638. szeptember 5-én született.

Apja halála után, ötévesen került a trónra,

az országot nagykorúságáig anyja

és Mazarin bíboros irányította kemény kézzel.

Az ő központosítási törekvéseik ellen tört ki a Fronde-lázadás,

ami miatt a kis Lajosnak kétszer is menekülnie kellett a fővárosból,

fagyoskodott és éhezett - ezt soha nem bocsátotta meg Párizsnak és népének.

Nagykorúságának elérésekor, 1654-ben megkoronázták,

de az államügyeket csak 1661-ben, Mazarin bíboros halála után vette át.

A legenda szerint még aznap lovaglópálcával jelent meg a parlament ülésén,

és kijelentette: „Az állam én vagyok!"

Az anekdota hitelességét cáfolták ugyan,

de az bizonyos, hogy ettől kezdve senkinek sem hagyott

beleszólást a kormányzásba.

Minisztereit személyesen ellenőrizte, kénye-kedve szerint cserélgette őket.

Az igazságszolgáltatást megreformálta,

tehetséges minisztere, Colbert gazdaságpolitikája

csökkentette az állami deficitet.

A bevételek azt is lehetővé tették,

hogy Lajos megbékítse a Fronde idején

oly sok bajt okozó nemesség hangadóit.

Kegydíjakkal az udvarba csábította őket,

hogy politika helyett fényűző mulatságokban töltsék kedvüket.

1667-ben kezdett a háborúskodásba,

és ez uralkodásának hátralevő fél évszázadában nem is maradt abba.

Spanyol Németalföld megtámadása után megszerezte a mai Belgiumot,

1678-ban Flandriát, a svájci határ melletti Franche-Comtét

(az egykori burgund szabadgrófság területét) és Lotaringiát:

hatalma tetőpontjára érkezett.

Élete legnagyobb hibáját 1685-ben követte el:

a bigottan katolikus király visszavonta

a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot.

Lépése következményeként az újra üldözött hugenották közül sokan kivándoroltak

ezzel a király elvesztette legképzettebb és legszorgosabb alattvalóit,

ráadásul a protestáns hatalmakat is magára haragította.

1688-tól Angliával, Hollandiával és a Német-Római Birodalommal háborúzott,

az 1701-ben kitört, 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban pedig

már egész Európával szembekerült.

A hosszú és váltakozó sikerrel folyt hadakozás végén

a legyengült és kivérzett Franciaország csak félsikert könyvelhetett el:

a spanyol trónra Lajos unokája, V. Fülöp ülhetett,

de a békeszerződés kizárta a két korona egyesítését,

és Spanyolországnak le kellett mondania itáliai és németalföldi birtokairól.

XIV. Lajos nem sokkal élte túl a háború végét,

1715. szeptember 1-jén halt meg,

a hír hallatán a párizsi nép örömünnepet ült.

A trónon hetvenkét évet töltött el, túlélte fiát és unokáit,

utóda dédunokája, XV. Lajos lett.

A Versailles-i kastély és parkja

A Napkirály bőkezűen támogatta a művészeteket,

az adópréssel kisajtolt csillagászati összegeket fényűző kastélyokra,

mindenekelőtt Versailles-ra költötte.

A lenyűgöző palotaegyüttes már két évtizede épült,

amikor 1682-ben ide helyezte udvarát, de soha nem látta készen,

mert újabb és újabb ötletekkel állt elő,

és a munkálatok még halálakor is javában folytak.

Életét az általa kidolgozott etikett határozta meg,

amelyben ő játszotta a példaképül választott Nap szerepét,

s napjának minden, még legintimebb pillanata is a nyilvánosság előtt zajlott.

A tisztálkodást azért nem vitte túlzásba

(reggelente egy nedves kendőbe törölte arcát és kezét),

mert a Napkirály pénzben és hódolatban fürdött, de nem a vízben.

Délben mindig az udvar színe előtt, de egyedül ebédelt:

a trónon töltött hét évtized alatt egyszer tett kivételt,

akkor a drámaíró Moliére is helyet foglalhatott asztalánál.

Az alacsony termetű Lajos 26 centiméter magas cipőt

és - állítólagos kopaszságának leplezésére - parókát viselt,

ezzel is divatot teremtve.

Felesége Ausztriai Mária Terézia volt,

de számtalan udvarhölggyel volt viszonya,és állandó szeretőket is tartott.

Közülük Madame de Maintenonnal több mint három évtizedig élt együtt

, sőt felesége halála után morganatikus házasságot is kötöttek.

(Az ilyen házasságban a feleség és gyermekei nem részesülnek

a férj kivételes jogaiban, bár törvényes utódoknak számítanak.)

XIV. Lajos kiterjesztette Franciaország határait, felvirágoztatta a gazdaságot,

pártolta a művészeteket, ekkor kezdődött a francia gyarmatosítás.

Népének jólétével nem törődött,

költséges háborúi hosszú távon hanyatláshoz és a monarchia bukásához vezettek.

Az utókor emlékezetében mégis a Napkirályként,

az abszolút monarchia jelképeként maradt meg.

Uralkodását Voltaire Augustus római császáréhoz hasonlította

és így emlékezett rá:

„Nevét, mely egy örökre nevezetes kor képét idézi, csak tisztelettel lehet kiejteni."