Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

Szilágyi Domokos

Minden évszaknak megvan a maga szépsége.

Az őszé a keserédes átmenet: a meleg, nyugodt

és letisztult nyári napokból az esős, borongós hidegbe;

a vakációból a tanévkezdetbe;

az önfeledt szabadság állapotából egy kimértebb,

lassú életvitelbe. Ilyen az ősz.

Búskomor és keserédes, színes és borongós,

elmélázó és újrakezdő, kirándulós és plédbe bújós.

Sokszínű és sokféle.

“A tavasz csak elmúlást hozhat,

az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent.

Föltétlenül és csak azt.

Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz,

az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen,

szédült és vágyakozó.

A nyár a kötelező nagy érzések évszaka,

míg az ősz a spontán és valódi örömöké.”
Grecsó Krisztián

Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon,

amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba –

ha akarna -, de hát miért is kiabáljon,

amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között

a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.”
Fekete István