Mihail Lermontov

Most a szív

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)

 

 

Fjodor Tyutcsev

 A szép őszi estében

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/

 

 

Robert Burns
Levélhulláskor

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.
 

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!
 

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
 

Mily ostoba vagy, míg a csúcs hívogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
Fodor András

 

Szergej Jeszenyin

Bokraink közt...

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messzeszállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha...
(Rab Zsuzsa)

 

Johann Wolfgang Goethe  
Sehogysem   
   
Nem tudsz te a világ kedvére tenni:   
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,   
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!    
   (fordította: Kosztolányi Dezső)

John Donne
Jó reggelt!

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező új földet látogat,
más térképen néz új világokat —
világod én vagyok s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szívet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat —
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
(Vas István ford.)

 

Jevgenyij Vinokurov
Ő

Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.
(Fordította: Rab Zsuzsa)

William Blake

A mosoly

Van Mosoly, Szereteté,

És van csalárd Mosoly,

S van a Mosolyok Mosolya,

Miben e kettő egybefoly.

S van Szigor, Gyűlöleté,

S van a Dölyfnek is Szigora,

És a Szigorok Szigorát

Nem tudod feledni soha,

Mert a Szív Közepébe tapad

S Csontod Velejébe hatol;

De az összes volt Mosolyok közt

Csak egy van oly Mosoly,

Mire Bölcsőd és a Gödör közt

Csak egyszer nyílhat a szád;

De ha egyszer nyílik, örökre

Megszűnik a Nyomorúság.

  (Devecseri Gábor)

William Blake

Kacagó dal

Ha az erdő zöld, ha a lomb kacag,

Csengőn kacarász a futó patak;

Kacajos kedvünk fel az égig zsong,

És visszakacag zajára a domb;

Ha felkacag ép zöldjével a rét,

A szöcske a színre kacagva kilép,

S dalol Emmuska, Zsuzsi, Marika

Aranyos csöpp szája: hahaha!

S ha madár ül a hűsben, friss, kacagó,

S az asztalon itt cseresznye, dió -

Gyere, légy boldog, a víg hahota

Dali kórusa felzendül: hahaha!

(Gergely Ágnes)

William Blake

A beteg rózsa

Beteg virág vagyok:

Láthatatlan féreg

Éji vihar szárnyán

Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,

Szép kármin ölemben,

S most sötét szerelme

Titkon megöl engem.

(Képes Géza)

H.Heine

A kisasszony állt a parton

A kisasszony állt a parton

búbánattal tele,

szívét a rózsa alkony

látványa nyűgözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre

kár igazán a könny:

lemegy a nap emitt, de

ott hátul visszajön.

Shakespeare

       Szonettek 
       V  

      Az órák, melyek halk remekbe fogták

      A szép látványt, mit minden szem csodál

      Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják

      A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

      Mert nyarunk a meg-nem-álló idő

      Zord télbe hajtja és ott megöli;

      Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;

      Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...

      Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva

      A nyár párlata, folyékony fogoly,

      A szépség s a hatása oda volna,

      És emléke se maradna sehol.

      De jöhet tél: szűrt virágnak csak a

      Színe hal el; él édes zamata.

 

 XII 

      Számolva az óramondó időt

      S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,

      Hogy kókad az ibolya nyár előtt,

      S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

      S hogy ejti lombját a sok büszke fa,

      Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,

      S hogy hág kévék ravatalaira

      A borzas-ősz szakállú nyári zöld, --

      Sorsodat nézem, a szépségedét:

      Útja a romboló időn visz át,

      Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,

      S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

      S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,

      Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

 

 XXIII 

      Mint tökéletlen színész a színen,

      Ki féltében elrontja szerepét,

      Vagy egy vad túlzó, kire féktelen

      Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:

      Kishitűségből én akként feledtem

      Az ős szerelmi szertartásokat

      S roskadozni látszik erőm s szerelmem

      Saját szerelmem túlsúlya alatt.

      Legyen hát e könyv a szónoklatom

      S hangos keblem néma hírnöke, -- ó,

      Jobban vágyik rád, szív és jutalom,

      Mint, amely többször s többet kért, a szó.

      Tanuld olvasni a sok néma jelem;

      Szemmel is hall az okos szerelem.

 

 

Szádi:

 Hallgat a szív

Nyugalmam, erőm tőled van és nincs;
Tűr s hallgat a szív, nyugalma még sincs.
Mért jöttem e szívrabló-tanyára?
kiútja, szemem bármerre néz, nincs.
mindaz, ki szerelmes, érti: nálam
Nagy becsben az aggodalmas ész nincs.
Bejártam a kerteket gyümölcsért:
Oly szép, mire elfogódva nézz, nincs.
S lelkem se lehet különb ajándék,
Hisz benne neked csipetnyi méz sincs.
Tudják: szerelem mi, ők, akikben
Vágy már e világ után kevés sincs.
Ó, Szádi, ne féltsd fejed, se lelked,
Hisz senki se mondta még: remény nincs!
Lepkét szerelem sodort veszélybe
S hogy lángban elégett - már veszély sincs.

(Képes Géza fordítása)

 

Percy Bysshe Shelley

Dal

A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.

(Radnóti Miklós fordítása)

 

Alekszandr Puskin
Az élet szekerén

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
„Hajts,” - kiáltjuk - „az istenit!”

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
„Lassan!” - kiáltjuk - „hé, vigyázz!”

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

 

Vátszájana
Kit szeretnek a nők?

Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szívük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkívánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki színházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hírben, pénzben, észben,
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.

(Szabó Lőrinc fordítása)
 

Francesco Petrarca
Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)

 

Edmund Spenser
Homokba írtam kedvesem nevét
 
 Homokba írtam kedvesem nevét,
 de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
 leírtam újra minden betűjét,
 de jött a dagály s munkám eltörölte.
 Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
 a lány – megfogni a pillanatot,
 hisz magam is így omlok egykor össze
 és nevemmel együtt elpusztulok.
 Tévedsz! – felelte: - híred élni fog,
 ami porba hal, az csak földi lom,
 szépséged a dalaimban lobog
 s dicső neved a mennybe fölírom.
 S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
 örökké él s örökké megújul.
 
  (Szabó Lőrinc fordítása)

 

Robert Browning
Élet a szerelemben
 
 Menekvés? Tőlem? Mit ér?!

Míg én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, újra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra építem! bár szökevény
Örökké s Hűtlen
A Cél!
 
 (Babits Mihály fordítása)

 

Szergej Jeszenyin:
Ősz

Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

(Weöres Sándor fordítása)