BŰVÖS VIRÁG

Ha szereted, viszont szeret.
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik szegény szíved bánatán.
Cirógatod, megcirógat.
Becézgeted, örül ám!
Szíved örül, lelked röpül, csodálatos illatán.
Orvosság ez minden bajra.
Gondot s a bút űzi ám!
Szíved-lelked meggyógyítja, míg merengsz az illatán.

SZOMJAS ÉVSZAKOM

" Szívemig húz a szerelem,
szíved verését hallgatom.
Télből, csendből győztesen
feltámad szomjas évszakom,
fuldokló hite milljó zöld
torokkal a napfényre tört,

így nyitsz bennem, tán tudatlan,
félszeg jóságomra ablakot,
hogy ne legyek, emberi alakban,
vakon zuhanó halott,
modell a pusztuláshoz, itt
belül ne tervezzek állatit.

De mint nyers színek közt szemed,
acsargó vágyak közt szavad
sosem volt egyensúlyt teremt,
veled legyek én boldogabb.
Ütőered ver: rebbenő fecske,
míg bőröd nyár-ízét keresve

csókollak (nyárba horgonyt dobunk),
vár ölelésed tiszta hona -
Két kézzel pazarló korunk
véget ne érjen soha!
Áldlak én érte, míg a vér
szívemből szívembe visszatér. "

TAVASZI VERS

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Óda egy bodzabokorhoz
    
A visszahozhatatlan múlt lobog    
mögöttem, árnyékom elém veti.    
Mitől voltam boldog, boldogtalan,    
nem mondhatja meg énnekem senki.
     
Medáliás bodzabokor hátrál    
a fehérre meszelt vályogfalig;    
talán ez volt, talán nem is ismer,    
talán csak én vagyok idegen itt,
     
ahol születtem s a másik, az igazi    
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt    
fölém, ha kértem, s forgatta a hold    
fényében foszforeszkáló virágait.
      
Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,    
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!    
Nem tudok sátrad alá bújni már    
a régi kedvvel, vén bodzabokor.
     
Nem tudok hátrálni, csak magamig,    
túlmagasra nőttem és hasztalan    
mondanám neked, amit úgyis tudsz,    
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.
 

VADGESZTENYE KOPPAN A FEJEMEN

Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,
na, ez aztán elcsépelt költői téma!
A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,
ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint
a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor
sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,
jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz
bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,
kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte
bimbamoz, dió pislog manószemként
a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is
a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.

SZERELMES VERS

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat
 
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!