Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

A szíved majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.

Szabó Lőrinc: Titkos követelés 

Halj meg, ha meghalok
Nem érdekel, hogy ki-mi vagy,
feleség-e vagy szerető
s hogy elvitt-e vagy ezután
hoz még utamba az idő:
akárki voltál, akárki leszel
ami enyém volt, nem felejtem el,
s mert ki tudja mi lesz a föld alatt,
most találd ki a gondolatomat,
most érezd, ami bennem is titok:
halj meg, ha meghalok. 

Mindig rád gondolok,
s habár a szavam neked oly
szörnyű, mint nekem a halál,
sohasem kérhetek egyebet,
mert csak így nem fáj, ami fáj:
csak így nem fáj annyira az, amit
a nyomorult vég majd rám kényszerít,
a lemondás, a teljes vereség
az, hogy más vígan éli életét
hogy lehetsz, mikor én már rothadok:
halj meg, ha meghalok. 

Mindig rád gondolok,
s félek, hogy egyszer nem bírom
(már alig bírom) csöndesen
ismételni, úgy zsivalyog,
háborog minden idegem:
halj meg, akárki voltál, vagy s leszel,
halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell,
ki kéne mondanom a szégyenemet,
hogy érzem, milyen kegyetlen leszek
mily régimódi, keleti vagyok:
halj meg, ha meghalok. 

Mindig rád gondolok.
Ne irtózz tőlem: a szívem
csak szerelem és fájdalom:
élve is csak az volt enyém,
ami egészen birtokom.
S mért csúnyább a halott önzése? Fáj, hogy
nem vihetem magammal a világot,
keserű, sötét, féltékeny vagyok,
gyűlölök mindent, amit itthagyok.
Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok:
halj meg, ha meghalok! 

Szabó Lőrinc : Valami örök 

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag 

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok. 

Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát. 

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek. 

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét... 

Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

Szabó Lőrinc: Neved 

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát, 
úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.