Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:
akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,
ahogy a fák között tovaoson.
Te már tudod, hogy ezt a szellőt
az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.



Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.
Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd,
és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.



Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e?
Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel,
és a tündérek ezt hamar felismerik.
Kiülnek a virágok szirmaira,
és kedvesen reád kacagnak.



De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,
csodálatos meséket az erdőről...
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,
s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.



Nem is tudod, hogy ez az,
mivel az angyalokat nem láthatja a szemed.
Csak annyit látsz, csak annyit érzel,
hogy csodálatosan szép.
És megállasz.
És abban a pillanatban megnyílik a szíved
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,
egyenként, lábujjhegyen,
és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket,
amiket ember számára megteremtett az Isten.
A jóságot, a szeretet és a békességet.
Te minderről semmit sem tudsz akkor.



Csak annyit hallasz, hogy a madarak
nagyon szépen énekelnek körülötted,
és a patak nagyon szépen mesél.
Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.
A fák, a virágok, a fű, a moha,



a magas kék ég és rajta az a nagy,
csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül,
bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából,
és jóságosan alámosolyog...
az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”

(Wass Albert: Tavak és erdők könyve: Mese az erdőről)