Ősz

Hallom.
Hallom, a papiruszként forgó tekercseket.
Hallom.
Hallom, ahogy hasít a szél, és sikongva nevet.

Hallom.
Hallom, a démoni károgást.
Hallom.
Hallom, a szellőben a suttogást.

Érzem.
Érzem, a rejtélyt mibe beleborzong testem.
Érzem.
Érzem, ahogy egy furcsa erő figyeli léptem.

Érzem.
Érzem, a lábam alatt ropogó csontokat.
Érzem.
Érzem, minden egyes levélben az elfeledett múltakat.

Látom.
Látom, az elsárguló időt a tájon.
Látom.
Látom, a levetkőzött kötöttségeket a fákon.

Látom.
Látom, a megbújt tündért egy virágon.
Látom.
Látom, az elszabadult szellemeket a világon.

Ősz.
Ősz, mi mások szívébe borzongást fűz.
Ősz.
Ősz, halált hoz, vagy múltat elűz?

Ősz.
Ősz, mi figyelésre készteti testem.
Ősz.
Ősz, mitől felszabadul lelkem.

Harmati Kitti Klaudia

Üdvözöllek ismét, Ősz!
Tudtam, hogy megint eljössz...
Tenélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön... a hideg kikelet...

Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.

Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.

Idejön, és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét...
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög...

Galagonyák bíbortüzén izzik az ősz,
berkenyésbe riad, szökken egy szelíd őz,
ökörnyálon múló idő fut a széllel,
dió koppan, áldott napfény szőlőt érlel.

Muskotályos körte nyirkos fűbe pottyan,
mosolyog éretten, hogyha kedve szottyan,
dérszakállú hajnal lassan tovabaktat,
csipkebogyóágra vörös fürtöt aggat.

Ködbehajló fűzfák lombja bólint mélán,
illan a nyár, őszbe hullott már a sétány,
eléd terül, amerre lépsz aranyszőnyeg,
napsugárból őszi reményt - álmot szőnek.

Horváth Piroska

Az őszi szellő fákat borzol
szőlőre darazsak rajzanak
pázsitra hulló gyöngyharmatban
hétpettyes katicák alszanak

a dombra napfényt szűr a felhő
már fáradtan száll a lepkenép
pókok hálókat eregetnek
gyönyörű festői ez a kép

lankán a gazda hordót kongat
levegő illata muskotály
dőzsölnek a részeg darazsak
árván ásít a birkahodály

már hervad ezer virágszirom
almafákat cirógat a nap
ősz színesíti az almákat
mind mosolygó cinóberszínt kap

Tért hódít a nyugalmat hintő ősz,
összesúgnak a még lombteli fák,
színekbe hajló táj hegyen, völgyön,
s szállnak, búcsúznak már a vadlibák.

Álomba hajlik a rét, az erdő,
avar zizzen szellő fuvallatán,
s egy hulló falevél még zöldellő,
ringatózva libeg egyre alább.

Hevül a nap, ráveti sugarát,
meg-megcsillan, míg lassan földet ér,
s a végtelen áramlat fonja át,
honnét, mi elmúlt, vissza sose tér.

Odafenn az égbolt hasadásban,
könnyű zápor mossa, leple avar,
majd feldereng a nap ragyogásban,
s a térben körbejár még aranya.

Mente közelít a horizonthoz,
hol égi varázs hinti bíborát,
felhőkön fénylik át a távolból,
s elmélyül a színjáték alkonyán.