Mindíg szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelidek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
közönyt, álkedvet egy se szenveleg,
láttatni titkosan nem vágyakoznak;
elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
míg ők a nap felé mosolyognak.
S ha jő az ősz, a rózsahullató:
sóhaj, sírás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelid,
tán elhervadni is gyönyör nekik...

Reviczky Gyula

Tompa Mihály

Előhang

Szent természet! dajkálkodó anyám,
 Szeretlek én kimondhatatlanul!
 Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
 Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
 Tanulni menvén hozzád: megjövök
 Édes kincsekkel, mint a fürge méh,
 Megkönnyebbülök karjaid között,
 Ha szívem bú, szemem könny terhelé.

Hallgatom a bokron a madarat,
 Midőn dalolván, búsul vagy szeret;
 Amely mosolygó völgyeken halad:
 Merengve nézem a futó eret; -
 Itt nyílnak a virágok ezrei,
 Kik illatozva partját ellepék:
 Itt szokták éltök átenyelgeni:
 Kék s aranyszínű fátyolkák, lepék.

Kedves virágok! a kert és mező
 Szűz gyermeki, szeretlek titeket!
 Ha a kikelet várt ideje jő:
 Vágyódó lelkem közétek siet; -
 Halmon, mezőkön ér a támadat,
 Hol véletek sorban ismerkedem;
 S hervadni látván szép orcátokat:
 Fáj, de még az is jól esik nekem!

S mikép csillámló harmat képiben
 Száll meg a lombon a langy éji köd:
 A hű csalódás megszáll lelkemen,
 És bút, szerelmet, vágyat összeköt,
 Szövén belőlük ábrándos regét,
 Kert és mező virági! rólatok;
 Megmentni vágyik éltetek felét,
 Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
 Színben, illatban gazdag éltetek
 Tartsa meg frissen, ifjan lelkemet,
 Míg láthatlak, míg köztetek leszek...!
 Jertek, lakjatok aztán síromon,
 Vegyétek vissza hűlt szívem felett,
 Mit annak ti adátok egykoron:
 Az ifjúságot, színt, és életet!