Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
azt hitted nem történhet baj, ha nézed.
Fény felé tartott saját vergődésed
láttad kezedben, s fogva tartott vágyát.

És dobtad volna vissza az egekbe,
engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze hét határon,
hol elrejtőzhet börtönét feledve.
Úgy akartad, mint soha eddig semmit.
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
repüljön újra álmodón, mint régen!
Színes mezőkön virágról-virágra,
hogy ne maradjatok egymásba zárva,
két szárnyaszegett lepke, kint a réten.
Gámentzy Eduárd

Nyitott tenyeremre, rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja: repülhet-e messze?
Kertem virágai tarkán illatoznak.
Nem gondolnak arra, jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom belül van a lepke,
érzem, ahogy teste vergődik kezembe.
Ha tudná, nem bántom, talán nem is félne,
Boldogan maradna kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim, nézem, ahogy elszáll.
Virágszirmok között, új otthonra talál.
Bár tudnék repülni, úgy, mint ez a lepke,
Örömmel megbújnék védő tenyeredbe.
Farkas Éva

 

Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
hagyd most egy percre a virágokat!
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem!
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem!
Jer, telepedj meg a kezem fején!
Csupán te érintsd, nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, ilyen
lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj! Mondd el, hogy egykoron
itt ültél te is egy kerti padon.
Magadba roskadtan és egyedül,
némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom,
s tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad,
fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,
egy pillanatig maradj még velem!
És vigasztalj, hogy lepke leszek én,
s lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva egykoron,
ül itt, mint én most, egy kerti padon.
Reményik Sándor