Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem…

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Szánom az ínyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Várnai Zseni: CSAK ENNYI

Én nem tudok építeni házat,
és nem tudok hidakat verni,
nem tudok ácsolni hajókat,
nem tudok földet bevetni,
nem értek a vas üteméhez,
és nehéz nekem az ásó,
s kohókat izzóra szítani
is nem nekem kijáró,
és sziklát se tudok törni.

Tornyot, a felhőkbe nyúlót,
és gépet, szárnyakon szállót,
acél húsából kígyókat,
és vasszörnyeteget, zihálót,
ó, bizony, én nem kovácsoltam,
s nem tettem semmi merészet,
ki kővel, vassal csatázol,
testvér, úgy csodállak Téged,
s szeretnék dalolni rólad.

De lássátok, reggelre kelve,
oly sok az én szegényes dolgom:
a szobámat tisztára söpröm,
s a kicsinyke ruhákat foldom,
megfőzöm az estéli étket,
puhára vetem az ágyat,
s altatódalt zöngicsélek,
mikor ők aludni vágynak,
és másnap ezt újra kezdem.

Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám kimerni,
az ujjaim között kicsordul
munkám gyümölcse, s utánam
nem marad se jel, se emlék,
se vasutam, se váram,
se hajóm, se hidam, se tornyom.

S kezem faragta márvány,
se kezem ihlette vászon,
egy messze, távoli jövőbe
a nevem nem világol,
csak foldom a kicsi ruhákat,
puhára ágyazok este,
s néha a felhőket nézem,
hogy jönnek, s szállnak messze,

az én hadakozásom csak ennyi.

(1916.)

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Várnai Zseni

VÁGYAIM... VÁGYAIM...

Vágyaim, vágyaim, sasszárnyú madarak,
Gyönyörű madarak az éteri fényben,
Viharvert szívemmel
Új csillagra vágyom,
Sebesröptű szárnyon
Vigyetek, vigyetek át a messzeségen.

Álmaim, álmaim szép hímes pillangók,
Aranyszín pillangók, hozzatok csudákat,
A nagy óceánon
Kicsiny sziget zöldell
Smaragdszínű gyöppel,
Odamennék, ott a vizek fuvoláznak.

Iratos füveken ottan lepihennék,
Hajamat zilálná tengerszagú szellő
És a messzeségben
Valahol az éjben,
A végtelenségben
Fölzengene újra az elnémult sellő.

Zengene, zengene s hullám fölfigyelne,
Szirének hallgatnák s álmodó sirályok,
A nagy vizek titkos
Sok néma lakója:
Sápadtfényű gyöngyök
És a moszathajú kék vízikirályok.

Csak ember ne, ember, tőle messze, messze,
Sasszárnyú madarak, aranyhímű lepkék;
Vágyaim, álmaim
Vigyetek, könyörgöm,
Hideg itt a földön,
S még egyszer, csak egyszer dalolni szeretnék.

Várnai Zseni

ÖRÖK SZERELMEIM

Mezők, kik smaragdszínben üdén és harmatosan
Kivirultok már napcsóktól üdvözülve,
Mezők, térségek, hegyek gyönge, pelyhedző zölddel
És ti, fák, ti élő barátok, kik duzzadt törzsetekből
Ezernyi ifjú ágat friss lombbal ékesítve
Lengettek a tavaszba, mint diadalmi zászlót,
Fogadjatok el engem, a hívőt és csodálót,
Ki hisz még bennetek és hisz még a tavaszban!

Folyók, kik messzefuttok mélységes medretekben
Keletre, vagy nyugatra, amerre hív a tenger,
Folyók, kiken a nagy azúrég tükröződik
És felhők ringatóznak örökös szerelemmel,
Folyók, akikre vágyón ősfüzek borulnak
És suhognak szelíden, mikor a hold sugára
Ezüstre festi borzas agg fejük,
Vagy aranyra a nap utolsó rőt sugára:
Ó, folyók, vágyaim!

És szél, meleg lehellet, akárha csak egy isten
Forró ajka lehelné a hasadó göröngyre,
Fuvalom, szellő, szélvész, zúgó tavaszi orkán,
Mint hogyha más világok titkos öléből jönne,
Jó, ha szelíden csókdos, jó, ha ágakat tördel
S a rémület harangját kongatja meg a tájon,
Szelek, tavaszi földek és vadvizek, bolyongók,
Felétek hajt a lelkem, hozzátok visz az álmom:
Örök szerelmeim!

Várnai Zseni

TUDOM

Tudom, hogy soha el nem mondhatom,
És elvész bennem minden hangtalan,
És elvirágzik csöndben, magtalan,
Ami nagyot és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,
De minden érzés fáj, és oly nehéz
És ajkamon a szó olyan kevés
S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Várnai Zseni

VÁGYAIM... VÁGYAIM...

Vágyaim, vágyaim, sasszárnyú madarak,
Gyönyörű madarak az éteri fényben,
Viharvert szívemmel
Új csillagra vágyom,
Sebesröptű szárnyon
Vigyetek, vigyetek át a messzeségen.

Álmaim, álmaim szép hímes pillangók,
Aranyszín pillangók, hozzatok csudákat,
A nagy óceánon
Kicsiny sziget zöldell
Smaragdszínű gyöppel,
Odamennék, ott a vizek fuvoláznak.

Iratos füveken ottan lepihennék,
Hajamat zilálná tengerszagú szellő
És a messzeségben
Valahol az éjben,
A végtelenségben
Fölzengene újra az elnémult sellő.

Zengene, zengene s hullám fölfigyelne,
Szirének hallgatnák s álmodó sirályok,
A nagy vizek titkos
Sok néma lakója:
Sápadtfényű gyöngyök
És a moszathajú kék vízikirályok.

Csak ember ne, ember, tőle messze, messze,
Sasszárnyú madarak, aranyhímű lepkék;
Vágyaim, álmaim
Vigyetek, könyörgöm,
Hideg itt a földön.-