"A kis zöld ruhás tündérke abban a szempillantásban

beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele

a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át.

Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt.

A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről,

a madaraknak a virágokról, és a virágoknak a madarakról.

Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdelt és tréfált,

és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről.

A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak,

a virágok vidáman bólogattak,

és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra,

ülj le melléje csöndesen és figyelj.

Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod

a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből.

Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét,

akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket,

amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

Így történt tehát azon a régi napon, amikor Isten angyala lejött,

hogy megszépítse az erdőt.

Kacagtak a fák, a virágok és a rétek.

Kacagtak a manók és a tündérkék,

és fent a szikla tetején a Visszhang.

Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott,

hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát,

úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne,

összehúzta köpenyét, és messzire elhúzódott onnan,

be az erdők legsötétebb mélyébe,

mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

- Így, na - mondotta elégedetten az angyal,

mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -,

így, na, most már igazán rendben van minden.

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él.

A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal,

járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében

matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra,

amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy.

Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak,

s minden virágban egy-egy tündérke lakott,

és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja

idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből

mérges bogyót ne egyék.

Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak,

mesélt a forrás. Akárcsak ma, éppen úgy.

Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult,

hogy megkeresse három társát:

a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek - mondta nekik -,

az erdő majd megnyitja az emberek szívét,

és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.

Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra,

amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek.

Ott megpihentek és várták az embereket.

Wass Albert