A marcipán cukrászipari alapanyag,

általában egy rész blansírozott, hámozott édes mandulából

és egy rész őrölt cukorból vízzel sziruposra főzött massza.

Pár szem keserűmandula hozzáadásával pedig

létrejön a marcipán sajátos íze.

Ősét már az ókorban a perzsák is ismerték,

ez az ősi marcipán azonban még mandulával és mézzel dúsított

olívaolajból készült, pár csepp rózsaolajjal illatosítva.

A keresztes háborúk hatására lovagokon

és kereskedőkön keresztül eljutott

Spanyolországba, Portugáliába, Velencébe,

ahol eleinte csak az uralkodók asztalán volt található,

mert az elkészítéséhez még nem volt elegendő cukor.

Miután Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát,

az Újvilág terményei átkerültek Európába is, köztük a cukornád is.

Ennek következtében az európai cukrászat fellendült,

s vele a marcipángyártás is,

amit eleinte még csak patikában lehetett kapni.

Egy legenda szerint,

amikor 1347–1353 között a legnagyobb európai pestisjárvány zajlott

és Európa lakosságának egyharmadát elpusztította,

létfontosságúvá vált, hogy olyan új élelmiszereket találjanak ki,

amelyek nem romlanak könnyen, és sokáig eltarthatóak.

Milánóban egy Márton nevű pék próbálkozásának az eredménye

az olajos magvakból gyúrt mézes pogácsa volt

és innen ered a marcipán

(marci-panis, panis martius) vagyis

a Márton kenyere (németül Markusbrot).

Mások szerint a marcipán (marzapane, vagyis mézeskalács)

olasz közvetítéssel került Európába,

valószínűleg Törökországból, Iránból vagy Irakból,

ahol a marcipán őse a háremhölgyek csemegéje,

egy keleti fűszerekkel ízesített édességféle volt.

Egy olasz eredetet bizonygató legenda szerint

Velence védőszentjének, Szent Márknak a nevéből

származik a marcipán elnevezés.

Eszerint az 1400-as években egy Badrut nevű velencei cukrászmester

Mária nevű leánykája, az apja műhelyében játszadozva

a mézbe tört mandulát kevert, majd az így keletkezett gyurmát

forró tepsiben kiszárította.

Apja megkóstolta a játékból készített édességet,

és olyan jóízűnek találta, hogy ebből kezdte készíteni

a Velencében közkedvelt szentelt gyertyákat, cirádákkal ékesítve.

A legenda szerint első ízben a Szent Márk székesegyház előtti téren,

a város védőszentjének ünnepén árusította

a mandulából és mézből készült finomságot,

ezért lett Szent Márkról elnevezve: Marci panis

azaz Szent Márk kenyere.

A szinte szobrászművészi igényességgel elkészített marcipángyertyákat

a templomokban osztogatták a hívőknek, hogy megóvja őket a rossztól.

Az ördögűző édességből az Aragóniai Beatrix kíséretében

Magyarországra települő talján szakácsok Mátyás király házassága után

az első újévi ünnepi ebéden, a 8. fogást

mandulatejből és cukorból készítették,

ami fehér és barna kockás marcipán sakktábla volt.

Magyar nyelven Bornemissza Anna 1680-ból származó

szakácskönyvében található adat a marcipán készítéséről.