Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!

Kányádi Sándor

Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régről nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák és a varjak.

Kányádi Sándor

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.

Tóthárpád Ferenc

Hatalmas a pocakom,
kint ácsorgok a havon.
Azt mondod, hogy kevélyen?
Egy kis faggyal beérem.

Mindössze csak az a vágyam:
hóból legyen puha ágyam.
Jószerencse el ne hagyjon,
víg orcámra mosoly fagyjon.

Mentovics Éva

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

Devecsery László

Bár neve: ember,
hóból a lába,
hóból a törzse,
hó a ruhája.

Tán nem is ember!
Vagy talán mégis?
Meg sose moccan,
tudja a szél is.

Két szeme: két gomb,
Répa az orra.
Szén-mosolyáért
Pisti csúfolja.

Karjai ágak,
„ég fele néznek”!
Hessegetik a
széncinegéket.

Tóthárpád Ferenc

De jó volna, ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs, levél se
betakarna a tél mindent fehérbe.

Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek.

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna.

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne.

Azért mégis, ha így is,
ha ez csöppet segít is,
de jó volna, ha volna,
ha a friss hó falut-várost bevonna.

Csorba Győző

Fenyves erdő fái közt
délceg szellő vágtat.
Kristálypaplan borítja
reggelre a tájat.

Fodros felhők úsznak el
felettünk az égen-;
Hópelyheket szórva szét
erdőkön, és réten.

Fehér ingbe öltözött
hajnalra a város.
Hófehér a háztető,
és az út sem sáros.

Erdő széli domboldal,
mintha minket várna-
Hótakarót hint a szél
a didergő tájra.

Hókristályok roppannak,
amerre csak járunk.
Vegyük elő szaporán
a tavalyi szánunk!

Mentovics Éva