“Az első csésze az ajkamat és a torkomat nedvesíti meg.

A második elűzi magányosságomat,

a harmadik áthatol a hiábavaló (meddő) belsőmön.

A negyedik csésze könnyű verejtékezést indít,

az élet minden rossza eltűnik a pórusaimon keresztül.

Az ötödik csészénél megtisztulok,

a hatodik csészénél a hallhatatlanság birodalmába képzelem magam.

A hetedik csésze – nem tudok tovább írni

csak hűvös fuvallatot érzek, mely beleakad a ruhám ujjába…”

/Lotung, Tang kori költő/

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban őshonos.

A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít,

virágja a csipkerózsára emlékeztet.

A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak

és türelemnek köszönheti, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelik,

majd szárogatják, sodorják, csomagolják.

A teacserjék leveleinek szedését a növény életének negyedik évében kezdik meg

és évente három-négy alkalommal szüretelik le.

Az első kora tavasszal kezdődik,

a második szedés május végén vagy június elején,

a harmadik pedig augusztus elején esedékes.

A leveleket méretük szerint nagyjából szétválogatják,

és állandóan forgatva szárítják nádból készült gyékényen vagy vesszőkosarakban.

Ez a művelet határozza meg a tealevelek későbbi minőségét.

A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet,

ezért eleinte orvosság gyanánt itták.

A kínai bölcsek szerint, aki a teát issza,

annak szellemi képességei tiszták és frissek lesznek.

A tea megszabadít a testességtől és elűzi az álmosságot.

A tea valamikor az uralkodók itala volt.

Mint a legtöbb szokás, a teázás is idővel meghonosodott,

s egyre nagyobb szerepet játszott a magánházaknál is.

Kialakultak a tea elkészítésének és felszolgálásának szabályai.

A teázás, mely eredetileg a szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt,

létjogosultságot kapott a kolostor falain kívül is.

A teaházak a társas érintkezés színterei voltak, ahol már nem a szertartás dominált.

A tea gyors és széleskörű elterjedésének volt egy egyszerű, prózai oka is.

Kína több tartományában nagyon rossz volt az ivóvíz,

ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.

A teagazdaságok szaporodásával a tea ára is mérséklődött,

így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is.

Később a teát nem főzték, hanem forrázták és ezt a szokást vették át az európaiak is.

Teát nem illik egyszerre felhajtani, három lassú kortyot ír elő a szertartás.

A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás,

békés elmélyülés és könnyed társalgás esztétikai élményével párosult,

  nem csoda, hogy a szenvedésekbe belefáradt emberek

békesség utáni vágya teljesült a szertartások folyamán.

19. század második felében a teapiacon vetélytárs jelent meg, az indiai tea.

A felfedezett indiai tea abban különbözik a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak,

s jóval több koffeint tartalmaznak.

Az indiai tea pikánsabb ízű, főzete a magasabb koffeintartalom miatt erősebb.

Ez megpecsételte a kínai tea sorsát.

 A teát Európában megelőzte a híre.

A tea kereskedelmi árucikké válásában jelentős szerepe volt annak is,

hogy a kínai kormány korlátozta a selyem kivihető mennyiségét, a teáét viszont nem.

A tea kis súlyú, de nagy értékű áru volt,

s a külföldiek annyit rakhattak hajójukra, amennyit az elbírt.

Eleinte a teával sokszor nem tudtak mit kezdeni,

nem ismerték az elkészítésének helyes módját.

Előfordult, hogy a leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték.

Máshol a teát hordókba töltötték, s úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört.

Londonban 1658-ban napvilágot látott egy hirdetés a tea kávéházi árusításáról.

Ebben leírták azt is, hogyan kell a teát elkészíteni,

mégpedig “régi kínai módon”, a leveleket csészékben leforrázva.

A konzervatív Anglia meglepetésszerű gyorsasággal tért át

a kávéfogyasztásról a teára.

Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház működött,

és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.

A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe.

Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal

 tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel.

Anglia már a 19. században a világ legnagyobb teaivó országa volt,

London a tea világkereskedelmi központjává vált.

A teázás szokása Oroszországban is gyorsan elterjedt,

a 18. század folyamán beépült az orosz életmódba.

Oroszország a világ második legnagyobb teafogyasztó országává vált,

e téren csak Anglia előzte meg és szép lassan a világ minden részén

egyre nagyobb tért nyert e nedű fogyasztása.