Szabő Lőrinc: Tavasz

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

Berzsenyi Dániel: Tavasz verse.

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű! verse.

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Csokonai Vitéz Mihály : A tavasz című verse.

Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?

Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.

“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:

Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.

Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”

Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.