Van a tél...

A hideg, zord, kegyetlen tél.
Hideg, mint egy ölni készülő vad szeme, szürke,
mint a borult, kilátástalan ég, fehér,
mint a frissen hullott, az életet betemető hó...
Hideg, zord, kegyetlen és hosszú.
De nem csak ilyen tél van.
Mert van a meleg, barátságos, szerető, ölelő, színes tél.
Meleg, mint a Kedves közelsége, ölelése, barátságos,
mint az ablakodon bekúszó reggeli napsugár,
melyben Ő érkezik hozzád, hogy köszöntsön,
ölelő, mint a levegő, mellyel az imént
még a Kedves takarta be magát,
s most neked adja tovább teste melegével.
És színes... sárga, mint a rózsaszál vallomása,
vörös, mint a csókra nyíló szerelmes ajak,
zöld, mint a mély óceán, vagy a szelíd moha.
Igen, ez a tél barátságos, kedves, meleg.
Mert színei, érzései egyesülnek valamiben. Valakiben.
És ettől válnak meleggé. Tőle.
Tőle válik meleggé a hideg tél. Lélekmeleggé.

Létezik ilyen tél.

Csitáry-Hock Tamás

De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fő sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derő a szívnek

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derő mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztel�dne

Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna.

Csorba Győző

Kányádi Sándor: Betemet a nagy hó

Betemet a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet,
mindent, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.

Kányádi Sándor: Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.