Téli randevú

Jöjj, e
kényelmesen hulló,
fehér oxigént árasztó
csillogó, puha álomba;
érezd, mint lep be az ég
számtalan szállingó áldása
és szívedben zengjen fel
ezüstös orgonaszó.

Tél

Halk, gyér mosolya távoli,
könnye hideg, gyöngyöző dér
mint megfáradt anyáé, ki
dús, fehér haját
lágyan ráteríti
didergő fiára,
altatódalt dúdoló
rekedtes hangja
a tájra omol, s lám
e merev, csendes biztonságban
közel a távol, már
álmodik a föld
szűzi hóvirágból.

Zsoltárok télben

Zsúfolódnak a napok, már
zsémbes szájuk rőzsét szedett
zselléreivel a szélnek,
összebeszélnek szegényes, zsugori
szolgái az újszülött sötétnek,
zsarnok zsiványként
napfényt rabolnak
tudván, most övék a holnap,
ám zsoltárok,
zsoltárok ha zsongnak
dalolva rohan a hold
hófelhő ölelő karjába
mérgelődő fagyok jámbor igába és
zsenge szívek békéje dobogja
zsarátnok nyugodt melegét
puha zsámolyt téve térdeplő,
a Mindehatót zengő életek elébe
feloldozva átszorongott éjek
zsoldos seregét
seregélyszárnyon szerteeresztve,
hogy üdvözölhessék a fényesség hírnökét.

Tanakodó tél

Ejnye-bejnye ez a tél
holnapra megint mit ígér?
Hol fagytól piros az orcám,
hol térdig sáros a csizmám,
vagy fagyos könnyét hullasztja,
vagy azokat megolvasztja;
egyre csalafintáskodik,
a hóval meg fukarkodik.
Menne is már, maradna is,
de nem tudja, mit csináljon,
hogyan suhanjon el szánon.
Hószönyegét ha nem hozta,
jég hátán csúszna jobbra-balra,
sárban se erre, se arra,
otthon még senki se várja,
kulcsrazárva még a háza.
Egy a választanivalója:
majd a tavasz elhurcolja.

Csilingelő tél

Hóharmatos köpenyében
megérkezett Tél uram;
az Ősz, akit elkergetett,
ki tudja, már hol rohan.

Ezüstflittert szórogat szét
fehérkesztyűs nagy keze,
s jégcsapokat formál aztán
mesterien belőle.

Jégvirágok nyiladoznak
ablakunkon hetekig;
az éhező verebeket
jó gyerekek etetik.

Hallgasd csak, hogy csilingel
sok fehérlámpás éjszakán,
versenyezve hópelyhekkel
a telet vivő ezüst szán.