Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

A tegnap este, jaj de szép volt,
csupa csillag volt az égbolt.
s pont úgy, ahogy egyszer régen,
a Hold fenn úszott az égen.
Fenn az égen fénylőn Hold szállt,
éppen csak úgy, erre kószált.
Én pedig a Földön álltam,
s az égboltot megcsodáltam.

Régi este, milyen rég volt,
pont ilyen volt fenn az égbolt,
ám én akkor veled voltam,
s gyönyörködtünk mi a Holdban.
Fenn az égen fénylőn Hold szállt,
éppen csak úgy, arra kószált.
Én pedig a Földön álltam,
s az égboltot megcsodáltam.

Tegnap este újra szép volt,
bennünk a régi zenénk szólt,
s ahogy álltunk, ahogy néztünk,
egy szép emléket idéztünk.
Fenn az égen fénylőn Hold szállt,
éppen csak úgy, erre kószált.
Szívünk megtelt szeretettel,
ahogy régen, ahogy egyszer...

Aranyosi Ervin