Kassai Csilla: Napraforgó

A tündöklő Napraforgó mosolyog,

Csodálja a pergő-forgó,

Az a barnásan aranyló,

A Fényt sugárzó Napot.

Napocskának meleg fényét követi,

Olyan nagyon nyújtózkodik,

Egyre jobban kapaszkodik,

  Tányérját feléveti.
 

Szép arcával a Fény felé integet,

Ahogy ő csak Fényben élhet,

Pont úgy kell az Embereknek

Az éltető Szeretet.

Napraforgó!

Mutasd fényes koronád!

Mindig mosolyogjál nekünk,

Tágra nyissad ki a szemünk,

Nevessen Ránk a Világ!

Szuhanics Albert

Napraforgó

Napraforgó, te szép virág,
sugarát a nap szórja rád.
Te vagy neki leghálásabb,
mert a napfény leghőbb vágyad.

Sárga arcod sosem komoly,
ha nap süt rá, csupa mosoly.
De ha útján tovább állna,
te még vágysz a boldogságra.

Felé fordítod az orcád,
nem vesztheti fénylő voltát.
Ragyog a te arany hajad,
levélhangon suttog szavad.

Amikor kis szellő lebben
nincs virág, mely szólna szebben.
Fényes arccal dicső imát,
napfényt nincs, mi jobban imád.

Mikor jönnek bús fellegek
nem ragyog szép orcád neked.
Árnyak fedik, sápadt, komor,
leolvad a csodás mosoly.

Földre tekint a szép fejed,
arany hajad fakó neked.
Vággyal teli sóhaj fakad
zöld kebledből: "Süssön a nap!"

Kibukkan a felhők mögül,
a tüzes nap - Boldog, örül,
feléled a napraforgó,
sárga arca mily mosolygó!