Bár a legtöbben szeretünk mindig valami – persze: tőlünk független –

kifogást találni, miért nem vagyunk

tökéletesen elégedettek az életünkkel,

ha jobban belegondolunk, nagyrészt csak rajtunk múlik.

Pontosabban: a szokásainkon.

Saját magunkat nehezebben kapjuk rajta,

ha az energiánkat elszívó, haszontalan,

mérgező tevékenységeket gyakorlunk,

ám a környezetünkben élők léleksebző szokásait

könnyebben beazonosítjuk.

De mint tudjuk, rajtuk nem; csak magunkon változtathatunk,

ezért álljon most tükörként előttünk e lista,

ami mindazt a viselkedés-mintát tartalmazza,

ami a boldogabb életünk útjában áll.

Ígérjük, mától nem tesszük többé az alábbiakat:

• Egyetlen napot sem élünk meg céltalanul, unottan, „majd eltelik valahogy”-attitűddel. Minden reggelben és estében van valami szép, ha más nem; a napfelkelte és a naplemente.
• Nem bántjuk magunkat többé afféle gondolatokkal, hogy nem vagyunk elég jók, elég értékesek, a kutyát nem érdekli, igazából mi van velünk, senki nem kíváncsi a véleményünkre… stb.
• Nem akarjuk többé visszaforgatni az idő kerekét, azon sopánkodva, hogy miért nem tettünk meg dolgokat. Hiszen aki folyamatosan hátrafelé; a múltba néz, az lemarad a jelenről.
• Nem tartjuk magunkban a véleményünket csak azért, mert attól félünk, az „túl sok” lehet mások számára.
• Nem megyünk bele számunkra kellemetlen helyzetekbe, felszínes társadalmi kapcsolatok, érdek-barátságok kedvéért.
• Nem használjuk a múltunkat alibiként. A „mi lett volna, ha” és a „majdnem így (…) történt” kezdetű mondatok még a fejünkben sem születhetnek meg többé.
• Ha akadt is egy-két negatív momentum az elmúlt időszakban, nem hagyjuk, hogy az határozza meg a hangulatunkat. Hiszen e mellett történt rengeteg jó is, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni; mintha az csakúgy járna nekünk.

• Az érzelmi gubancokat többé nem nyomjuk el materiális élvezetekkel. Ha problémánk van, megbeszéljük az illetővel, nem pedig bánatevésbe, vagy shoppingolásba fojtjuk a sérelmeinket.

• Nem hisszük többé, hogy az, hogy valaki nem tud elfogadni minket, vagy épp sebezhetőnek lát; a világ végét jelenti. Mi sem kedvelünk mindenkit és a gyengeségeink is a részeink.
• Nincs szükségünk másokra ahhoz, hogy egésznek, egységben lévőnek érezzük magunkat. Ha egyedül is vagyunk, akkor sem vagyunk magányosak.
• Nem felejtjük el többé meghálálni a szeretteink segítségét és támogatását, amikor mellettünk állnak egy nehéz helyzetben. Sőt, a hétköznapokban is gyakrabban fejezzük ki a köszönetünket azért, hogy egész egyszerűen itt vannak nekünk.
• Sosem zárkózunk el mostantól az apró részletekben rejlő csodák felfedezésétől: élvezzük az eső illatát, az apró hópelyhek harmóniáját, a tavaszi madárcsicsergés kedvességét, egy személyre szóló gesztust vagy figyelmességet.
• Nem kételkedünk többé magunkban. Megingathatatlan bizalmat szavazunk önmagunknak nap, mint nap.

A szokásaink azért váltak életünk részévé,

mert valaha nagy szükségünk volt rájuk.

Talán meg akartuk óvni magunkat a csalódásoktól, f

éltünk a bizonytalantól, így inkább a biztos rosszat választottuk…

De fel kell, hogy ismerjük, ha többé nem szolgálják a javunkat,

és el kell, hogy engedjük őket.