Karinthy Frigyes
Pitypang

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -

Mért nem szelíden simogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csúnyán, fülsértő élesen!
Eh, rögtön itt hagysz, vagy kezemre ütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva bosszúságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám
- anyám az a híres arkanzaszi
Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Zsolnai Bianka Dorottya:

A pitypang története

A szél csiklandozta az apró leveleket,
Amik az ősz közeledtével leperegtek...

A sárga, bíbor avarba leszállt a Földanya,
S a rózsától kérdezte meg, mi az ő óhaja.
A kertek vörös úrnője sopánkodott neki,
Hogy a tilalmat minden gyermek s felnőtt megszegi.
Óbégatott, hogy őt a szárától elválasztják,
S ha egy elkezdi a szakítást, többen folytatják.
Természet Angyala suhintott a pálcájával,
Mire a rózsa nem győzte dicső hálájával.

Mindenki más meg volt elégedve magával,
Ám Földanya foglalkozott Pitypang bajával...

Rákérdezett hát, miért lógatja úgy a szirmát,
A pitypang felnézett, és meglátta a pacsirtát.
- Egy régi álmom válna valóra, Flóra néni!
Nem is kell hozzá sok, csak varázslat, de bögrényi.
Tudom, hogy ez a virágoknál már csak hagyomány,
De én azért szeretném látni az édesanyám.
Hiszen ő adott életet, s dobott magától el,
De hiányzom neki. Látom az álomszememmel.

A Tündérek anyja meghatódott a virágon,
Hiszen tisztább lelkű lényt nem látott a világon...

Azt a bűbájt bocsájtotta rá, s nemzedékére,
Hogy ne legyen egymástól a család fényévekre...

Mikor a szél táncba viszi a pitypang termését,
Nem győzi elfojtani a saját pityergését.
Hiszen, amikor meghalni készül a növényke,
Új életet ad a természet körülötte.
S ott tér örökre, élete után nyugovóra,
Hol elindult gyermekként egykor a nagyvilágba.