Fecske László: A szerény pipacs (mese)

Kora reggel volt.

A nyári nap sugarai finom simogatással ébresztgették a mezei virágokat.

A pipacs, amely életében először nyitott, még az összezárt bimbójában pihent.

− Végre, reggel van! – harsogta a katáng.

− Tudjuk jól, nagyokos – intette le a gyermekláncfű.

− Nagyokos volnék?

− Inkább csak nagy – jegyezte meg pimaszul a cickafark. − De okos, az nem.

− Mondhattok bármit, én vagyok közületek az egyik legnagyobb –

húzta ki magát a katáng, s kék virágait gőgösen a nap felé emelte.

− Az lehet, de én hosszabb vagyok nálad – közölte a tölcsér virágú apró szulák. –

Kúszok-mászok a földön, ha kell, még téged is körbeölellek,

és sokkal gyorsabban növök, mint ti.

− Viszont ezen a mezőn én vagyok a legszebb – szólt közbe a gyönyörű,

élénk rózsaszínben pompázó mogyorós lednek.

− NEM! ÉN! ÉN! – kiáltozták többen is a rét közepén.

− Az én illatom fenséges – nyilatkozta a kamilla. – És gyógyítok is.

− Mint valamennyien – tette hozzá a vérehulló fecskefű.

A pipacs egy szót sem szólt. Csak pihent begubózva csöndben, szerényen.

− Ez meg milyen virág itt köztünk? – kérdezte a többieket a pásztortáska,

s közben a pipacsot szemlélte.

− Én nem tudom – mondta a salátaboglárka.

− Én tudom – szólalt meg a gólyahír. – Ez egy pipacs.

− Pipacs? És miért ilyen gyáva, ővirágsága? – kérdezte a parlagfű.

− Biztos, csúnya, mint a szamárbogáncs – mondta a vadrepce,

s valamennyien felnevettek a réten.

− Ne bántsátok! – szólt közbe védelmezően a mezei árvácska. –

Még nem látta a napfényt. Ez az első nyitása.

A távolból egy gyönyörű pillangó közeledett. Virágról-virágra szállt,

s közben tornáztatta szárnyait az erősödő napsütésben.

− Ide szállj, kedves pillangó! – kiáltotta a katáng.

− Ne! Rám szállj! – invitálta a gyermekláncfű.

− Engem tisztelj meg csodás érkezéseddel! – mondta nyájasan a vadrepce.

De a pillangó végighallgatván a gőgös megjegyzéseiket önmagukról

és más virágokról, egyikőjüket sem tisztelte meg.

Illetve az egyik szerény virágot mégis. A pipacsot.

− Őt szeretem a legjobban – mondta a pillangó, miközben megpihentette szárnyait

a pipacs vékonyka szárán.

S ekkor, lássatok csodát, a pipacs nyitni kezdett,

s fátyolos, halovány szirma a boldogságtól elpirult.

Élénk tűzpiros virága lett, melyet már messziről lehetett látni.

A szerény kis virág büszkén húzta ki magát a mezei virágok között.

Azóta piros a pipacs virága.