Szép ősz van a kertünkben, fű között már sok a levél,

türelmesen várja a Nap,míg a fa ruhát cserél.

Szemérmesen elfordul,bár kukucskál kicsit,

 felhő mögül nézi az aranysárga színt.

Fátyolos lett szeme,ekkora csillogást!

Ki bírja ezt nézni?

De muszáj, mert oly csodás,

 hasonlít a színe rám - gondolja a Nap,

 és utolsó erejével, ontja az aranyat.

 A fa csak mosolyog rá szép őszi színben:

rőt vörös ruhában, aranyos cipőben.

Tényleg ősz lett már itthon a kertünkben.

 Ezt az őszt szeretem én,ezt a rőt-aranyos színűt!

 Ez hoz számomra megnyugvást, derűt...

Én egy olyan őszt szeretnék,mint amilyen szívemben él,

 egy lassú, békés elmúlást, mely olyan, mint az álmodás.

Ősz illata körülvenne, földi párát terelgetne,

 nap sugarát összefonnám,szivárványként égre fújnám.

Én, egy olyan őszt szeretnék,hol nem süvít rohanó szél,

a fák ágai nem sírnak,méltósággal meghajolnak.

Leveleik csendben hullnak,földre érve összebújnak,

az avarban bujkál a szél,nem is tudom mit keresgél?

Múlt életed megtalálja,szépen lelked elé tárja,

aztán csendben továbbáll,hol nem "örök" az elmúlás.

Bágyadtan ballag az égen,a megfáradt őszi nap,

már csak egyik kezével,szórja a fénysugarat.

Megállna, megpihenne,álmodna szépet merengőt,

nem járná magányos táncát,végtelen égi keringőt.

Gyászruhás varjúsereg,kesereg, károg az égen,

eltűnt a terített asztal,a megszokott nyári éden.

A természet megágyazott,aludni hívja a fákat,

százszínű tarka levélből,varrt nekik új pizsamákat.

Altatót dúdol a szél,elalszik lassan a táj,

tavasszal ébresztő lesz,ébredni mindig muszáj.

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.

Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.

Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.
 

Az ősz oson ágról-ágra

és a tájra száz színt lehel, pompázik

a fáradt sárga bíborszínű levéllepel.

Platán rázza dús üstökét,ring,

száll a sok száraz gyermek,

ők, kik itták a Nap fényét,

rőt szőnyegben lesznek egyek.

Gesztenyéknek tüskés ágya,

többé nem véd, nem oltalom,

szelíd barna szemek

fázva gurulnak szét az avaron.

Hideg az éj, harmat fénylik,

Nap ereje is fogytán már,

fáradt, bár még fel-fel izzik,

elbúcsúzik, elköszön a nyár.

Akkor szeretem azt őszt,mikor a nap még fent ragyog,

sápadt arany sugarába,néha betakarózhatok.

Már el nem vakít a fénye, mégis pillám mögül nézem,

ahogy a nap csókja lángol,sok reszkető falevélen.

Ecsetjét színekbe mártja,piros, sárga, rozsda, barna,

ezer árnyalat pompázik ágon, és puha avarban.

A kósza szél, ha erre jár,megrázza sorban a fákat,

egyre több festett levélke,mond búcsút a ringató ágnak.

Szorosan ölelik egymást,igy lesz a szőnyeg csodaszép,

gyengéden betakargatják, a fák minden gyökerét.

Eljött,pedig nem hívtam,még csak rá se gondoltam!

Csendben jött, szinte már bujkálva,

még csak erőt gyűjt, egyezkedik a nyárral.

De már én is, és a fák is fáznak.

reszketve féltik a még zöld lombsátrat.

Pedig még csendben van,csak néha egy hűvöset szusszan,

de lehelete nyomán az ecetfák pirulnak.

Oly csendben vár,mint ahogy a hóhér várja parancsát,

majd egyszer csak lecsap,és elvégzi dolgát!

Mielőtt jön a nagy úr, a Tél,előtte kitisztítja útját

.a vénséges platánfák mint rokkant matrónák,

önként vetkőznek,ha előveszi ostorát!