Mennyi szín és mennyi pompa,
mennyi szépség vesz körül!
Nézem, ahogy földre szállnak,
s kicsi szívem úgy örül.
Hull a sok-sok sárga levél,
vörös, barna földet ér.
Vajon hová tűnt a fákról,
a sok nyári zöld levél?
Talán a Nap festette be,
vagy éjjel a Telihold?
Vajon színes festékekkel
palettájuk teli volt?
Vagy az Ősz volt ez a művész,
és titokban alkotott?
Bárki volt is, ez az évszak,
annyi csodás színt hozott…

ARANYOSI ERVIN

Zelk Zoltán: ŐSzi mese 

     Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást! 

     A falevél erre sírva fakadt. 

     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne! 

     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

     Nem baj, ha meghalok – gondolta –  úgysem ér már semmit az életem. 

     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

     De a falevél bizony nem tudta.

     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.

     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.