Domonkos Jolán
Ősz


Fákról hulló színes levél
tarka szőnyeget hint elénk,
piros, sárga, rozsdabarna
a fű színét eltakarja.

Vidám, fürge levéltömeg
szalad, repül körbe-körbe,
a szél lazán játszik velük,
odafent már nincsen helyük.

Kopár ágak égbe nyúlnak,
látjuk, az évszakok múlnak,
avart seper sok-sok ember,
így küzdünk a természettel.

Az ősz szomorkásan nevet,
hideg télnek készít helyet,
aludni készül a világ,
lassan kell a télikabát.
 

Marx Ildiko
Falevél


Megsárgult, elkopott falevél
táncol a széllel, majd bágyadtan,
magát sorsának megadva,
szomorúan végleg földet ér

Ez vagyok én is, egy falevél,
távol a télben, már elfáradva
ülök magamba roskadva,
mígnem testem földbe tér

Küzdenék, de már semmit ér,
éjjel, álomból felriadva,
lelkem mint lángoló bölcsőben
alvó elhagyott árva gyermeké,

ki jött, kit senki nem kért,
kit könnyebb, ha magára hagynak,
vagy, ha apró kosárkában
átadnak habzó, gyors pataknak,

megadva egy csöpp esélyt,
tán valaki épp akkor jár arra,
vagy fennakad lehajló gallyba,
de léte már nem jelent veszélyt

Ki tudja, majd egy csendes éjjel
talán én is szárnyra kapok,
mint megsárgult, elkopott falevél,
és elszállok az őszi széllel

Reményik Sándor
Amíg egy falevél lehull


Az ágtól elvált,
Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.

Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vjjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.