Wass Albert: Ősz

Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

Mondok neked szépet
ragyogó meséket
nap aranyát neked adom
s az eget, a kéket

Nézd, a nap sugara
ragyog még a tájra
édes-meleg búcsúcsókot
hint a fűre, fára

Arany most itt minden
osztozunk a kincsen
és akinek nincs belőle
adunk majd mi ingyen.

Várnai Zseni

AZ ŐSZT SZERETEM: Nadányi Zoltán

Az őszt szeretem, fény és dal halálát,
Mikor a napfény egyre hidegebb,
Mikor a varjak a rétet beszállják,
Varjak a rétet, felhők az eget.

Az őszt szeretem, mikor az égbolton
Távozó gólyák tábora tolong
S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton
A szél, e síró-kacagó bolond.

Az őszt szeretem, amikor a lomha,
Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le;
Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra
S a fű, a lomb mind elsárgul bele.

Az őszt szeretem, amikor a fákon
Dér csillog és csörömpöl a bokor;
Mikor eső szemerkél egyre... S látom,
Hogy más is hervad, más is haldokol...

REMÉNYIK SÁNDOR
MI MINDIG BÚCSÚZUNK

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, -

minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Bukfencet vetve búcsúzott el a nyár,

ősz lépett helyébe erdeink színpadán.

 Megpihen minden most egy percre,

vidám zsongás helyett, megnyugtató csend lett.

Amerre nézek,színek kavalkádja:

csokoládé,vérvörös,fénylő narancssárga.

Haladok előre a ropogó avarban,

levelek tengerében fürösztöm a talpam.

 Hűs, őszi fuvallat oson el éppen,

 táncoló falevelek mulatnak az égen.

Gyökeret eresztek, s táncukat nézem,

tölgy,dió,mogyoró, keringőt jár nékem.

 Szemeimben izzott a lemenő Nap parazsa,

megsárgult, vöröslött az égi lombkorona.

Szép ősz van a kertünkben, fű között már sok a levél,

türelmesen várja a Nap,míg a fa ruhát cserél.

Szemérmesen elfordul,bár kukucskál kicsit,

 felhő mögül nézi az aranysárga színt.

Fátyolos lett szeme,ekkora csillogást!

Ki bírja ezt nézni?

De muszáj, mert oly csodás,

 hasonlít a színe rám - gondolja a Nap,

 és utolsó erejével, ontja az aranyat.

 A fa csak mosolyog rá szép őszi színben:

rőt vörös ruhában, aranyos cipőben.

Tényleg ősz lett már itthon a kertünkben.

 Ezt az őszt szeretem én,ezt a rőt-aranyos színűt!

 Ez hoz számomra megnyugvást, derűt...