Július - Áldás hava

 Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
mezétlábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

 Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!..."

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Erdélyi József: Nyári dal

"Csakhogy itt van, itt a nyár;
csakhogy engem itt talál:
csakhogy a tél s a tavasz,-
nem vitt el az a ravasz.
Itt a nyár, itt a nyár;
egy üveg sör s egy pohár,
itt van az asztalomon,
s iszok mint bölcs Salamon..."

Fazekas Mihály: Nyár esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle, gyenge szellet,
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
Hadd fülelje sorjait...

Csokonai Vitéz Mihály: Nyár

Haj,haj,no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
Ádjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hősége
Éltünk terhe, veszettsége
Csak, csak illyennel fizet>
Uram, szüntesd a héséget,
Mert magunkat eléget.
Tikkasztó kánikulánk
Bűnünkért van csapva ránk..."

Weöres Sándor: Az oroszlán-csillagkép

A piros láng a sötétség szeretője.
Az oroszlán nem ragyog magától, hanem az
éjszakától.
Elrejti arany sörényét, hasztalan a szaggatott
kiáltozás
a hegycsúcson s minden völgytorokban,
hiábavaló a húr éneke, a madár-hangú síp
a rengetegben s a zsenge ifjú ligetben,
a szita-zörgetés, forrástól sziklafalig a dob-dörgetés,
a kérlelés mit ér magányosan valamennyi mellben-
Mindenfelé lát, de nem világít. Csak ha végül
és kezdettől mindörökké átöleli kérlelve a feketeség,
enged titkából: a magasban s a szétszórtan tükröző
számtalan mélyben hiány nélkül megszületik,
a homályos pirosan életre kelve.