Kassai Csilla-Napraforgó

Kinn a kertben Napraforgó álldogál,
Napillatú bársonyszirmán,
Meleg barna koronáján
Szőke Napfény táncikál.

A tündöklő Napraforgó mosolyog,
Csodálja a pergő-forgó,
Az a barnásan aranyló,
A Fényt sugárzó Napot.

Napocskának meleg fényét követi,
Olyan nagyon nyújtózkodik,
Egyre jobban kapaszkodik,
Tányérját feléveti.

Szép arcával a Fény felé integet,
Ahogy ő csak Fényben élhet,
Pont úgy kell az Embereknek
Az éltető Szeretet.


Napraforgó!
Mutasd fényes koronád!
Mindig mosolyogjál nekünk,
Tágra nyissad ki a szemünk,
Nevessen Ránk a Világ!

Konsztantyin Fofanov -A napraforgó

Paraszt-virág, oly bőséges a magva,
elszunnyadt, magát a sorsnak megadva
s a sovány sövény fele bólogat,
a napra mosolygott rég, mint a nap.
Ruganyos levele és ifjú szára
örömmel fordult az arany azúr
felé s virágba bomlott pazarul,
paraszt-virág, a zordon föld virága!
Sorsa a csüggedt csöndben elmerült,
az üresszemű ábránd meg se látja,
szerelmét, mint boldogságát, elássa,
s gyöngédségét szégyenli, mint a bűnt.
(Ford.:Eörsi István)

Juhász Gyula- Vidéki napraforgó

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt,
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt

Gárdonyi Géza - Napraforgó

Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
Künn a kopár földön a szabad ég alatt;
Nem törődik semmit ivással evéssel,
Csak nézi a napot nézi könnyezéssel,
Fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
Levelekké zöldül patyolat-ruhája,
Szőke hajfürtei szétlevelesednek,
S aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szíve megmaradt:
Ma is arra fordul, merre a nap halad.

Kosztolányi Dezső - A napraforgó mint az őrült

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.