Az egyik legszebb mondat, amit valaha olvastam:

- "Mindenki a természetével és a szívében rejlő szeretettel lát téged”.

Megtalálod azokat az életedben,

akik a legjobb embereknek tekintenek téged,

és megtalálod azokat, akik a legrosszabbnak látnak téged.

Találsz majd olyan embereket,

akik elfelejtenek ötven gyönyörű emléket rólad,

mert csak egyszer elbuktál.

Olyan emberekkel fogsz találkozni,

akik nem hagyják abba a kritizálást,

másoknak pedig a kedves szavak nem lesznek elégek,

hogy jellemezzenek téged.

Találkozni fogsz olyan emberekkel,

akik ok nélkül utálnak, és olyanokkal,

akik okokat találnak ki arra, hogy szeressenek.

És a végén ugyanaz a személy vagy..

De minden szem annyira lát és olyannak, amennyire szeret.

És mindenki, abból a szögből lát, amely a szívéből fakad.

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Heinrich Heine
 

Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.

A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.

A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen.

Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!

A Barátom dolga, hogy ott legyen,
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.

Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.

A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem őrizze.

A Lányom dolga, hogy daloljon,
hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
hogy mindig apjaként szeressen.

S ha mindez így lesz - remélem -,
az én dolgom, hogy megérjem.