Gazdag Erzsi: A cinke és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke.

Tollát borzolgatta a szél. Fázott.

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -,

bizony fújhatnál melegebbet is!

- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. -

Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege.

Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt.

Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.

- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél,

és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.

- Úgy járt, ahogy mondom.

Mindig csak mérgelődött, vijjogott,

s egy szép napon megártott neki a sok méreg,

kihullott a tolla, megöregedett.

Most ott gubbaszt a hegy tetején.

Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta.

A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt.

Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"

- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. -

Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!

- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől.

Nem hallottad a vakond esetét?

- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél.

S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.

- Itt lakott vadrózsabokor tövében.

Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá.

Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják.

De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni,

ahol a rózsabokor.

Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé,

de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára,

és csak nehezen menekült meg.

- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?

- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.-

Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.

- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba.

Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz.

Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?

Te, aki olyan hatalmas vagy,

hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás!

Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán.

Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.

No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.

- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba.

De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet?

Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél.

Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott.

Nyomában olyan csendesség támadt,

hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.

A kicsi cinege éppen csak erre várt.

Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét.

Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.

- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.