A madár a maga szépségében minden élő közül

a legmagasabb rendű esztétikum kifejezője (...),

a legbecsesebb szellemi értékek művészi jelképe.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy egy madárraj

összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt nyújt,

mint egy magányos madár.

William Henry Hudson

A madaraknak előbb-utóbb meg kell tanulniuk repülni.

Nem akadályozhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk őket

ott tartani a biztonságos fészekben.

Nora Roberts

A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová.

Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban

összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak

ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet,

mint a vonatnak a sínekről.

Elpusztulhat az egész csapat,

elpusztulhat minden gólya az utolsóig,

de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg,

mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet.

Fekete István

Megesik velem, hogy úgy látom:

a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül

mégiscsak az a szép madár,

amely fönt lebeg szabadon a magasban.

Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál,

szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő

esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít,

és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...)

Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.”

(Hermann Hesse)

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel,

s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között,

a szomorúságodon nem segít senki,

és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden

és napról napra jobban belefáradsz,

s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább:

egy este szökj le titokban a tóhoz. (...)

Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz:

olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt.

A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod,

akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas:

minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...)

Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz,

akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban.

És akkor, azon a csöndes estén

maga a tó mesél neked tovább,

folytatja ott, ahol én abbahagytam.

És akkor a csöndes estén, Te elfelejted,

egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.”

(Wass Albert)