AZ ŐSZT SZERETEM: Nadányi Zoltán

Az őszt szeretem, fény és dal halálát,
Mikor a napfény egyre hidegebb,
Mikor a varjak a rétet beszállják,
Varjak a rétet, felhők az eget.

Az őszt szeretem, mikor az égbolton
Távozó gólyák tábora tolong
S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton
A szél, e síró-kacagó bolond.

Az őszt szeretem, amikor a lomha,
Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le;
Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra
S a fű, a lomb mind elsárgul bele.

Az őszt szeretem, amikor a fákon
Dér csillog és csörömpöl a bokor;
Mikor eső szemerkél egyre... S látom,
Hogy más is hervad, más is haldokol...

Bukfencet vetve búcsúzott el a nyár,

ősz lépett helyébe erdeink színpadán.

 Megpihen minden most egy percre,

vidám zsongás helyett, megnyugtató csend lett.

Amerre nézek,színek kavalkádja:

csokoládé,vérvörös,fénylő narancssárga.

Haladok előre a ropogó avarban,

levelek tengerében fürösztöm a talpam.

 Hűs, őszi fuvallat oson el éppen,

 táncoló falevelek mulatnak az égen.

Gyökeret eresztek, s táncukat nézem,

tölgy,dió,mogyoró, keringőt jár nékem.

 Szemeimben izzott a lemenő Nap parazsa,

megsárgult, vöröslött az égi lombkorona.

Én egy olyan őszt szeretnék,mint amilyen szívemben él,

 egy lassú, békés elmúlást, mely olyan, mint az álmodás.

Ősz illata körülvenne, földi párát terelgetne,

 nap sugarát összefonnám,szivárványként égre fújnám.

Én, egy olyan őszt szeretnék,hol nem süvít rohanó szél,

a fák ágai nem sírnak,méltósággal meghajolnak.

Leveleik csendben hullnak,földre érve összebújnak,

az avarban bujkál a szél,nem is tudom mit keresgél?

Múlt életed megtalálja,szépen lelked elé tárja,

aztán csendben továbbáll,hol nem "örök" az elmúlás.

Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.

Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.

Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.

Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet,
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet!
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is,
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,

Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba,
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra,
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben,
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.

Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre,
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe,
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén,
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén

Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz,
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz,
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak,
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.