Lányok pipacsosban

Búzatáblában boldog virág
tótágast áll szirmán a nyár
bimbóján hasított pír
virít lehajtott fejjel is.
Lenge ruháját szél rongyolja
gomolygó szelek mélységében
veszett el pirosa, szépsége
harmat a Földön tapossa
Ő büszke kopasz fejére
melyben ezernyi apró mag
vigyázza csipkés korona,
hogy világa ragyogjon újra.

Amerre csak ellátsz, vörös pipacstenger
hullámzik, amikor borzolja a szél.
Képzelet csónakján útra kél az ember,
s bámulja a földet, csodálva azt, hogy él.
Zöld drapériáján vérszínű virágok,
hallgasd meg, mert csendjén a Föld szíve dobog.
Áldom a teremtőt, áldom a világot,
megpihen a lelkem, s arcom mosolyog…
Aranyosi Ervin

Pipacs
Vadvirág mely csábító,
skarlátvörös, lázító...
mégis gyengéd, mint a szél,
ő a színével beszél.
Künn a réten oly vidám,
ha arra jársz délután,
átölel a tengere...
élvezettel dőlsz bele.
Vigyázz rá...! hisz védtelen,
kis virág egy tengeren,
kelyhe mint a tiszta tó,
andalító... ringató.
Csak szemednek vágya ő,
olyan, mint egy drága nő,
nézed szirma bársonyát,
gyenge szára harmatát.
Ha letéped belehal,
szirma lehull, mint a fal,
némán sír, mint rossz kolomp,
árva pipacs..., kis bolond!

Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben
Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.
Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.
Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.
Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.
Tőlük piros a táj!
_"Ime itt van a nyár!"
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.
A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!











