Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.

Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.

Kányádi Sándor

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, -
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

Reményik Sándor

Mi tagadás, itt van az ősz, a maga színeivel,

sajátságos, borongós, hűvös-párás hangulatával,

ugyanakkor az aranyló vénasszonyok nyarával is,

s legtöbbünket valamiféle szomorkás, melankolikus burokba csomagol.

Ne engedjük, hogy ezt tegye velünk,

vegyük észre a környezet szépségeit, s hagyjuk ujjongani magunkat

a természet csodáján, változatos megújulásán,

a színek harmóniáján, a lehulló gesztenyék

gyerekkorunkat újra felidéző bujkálásán,

ki-kikacsintgatásán a barnuló avar közül.

Kell ez a körforgás, s ha kicsit megpróbáljuk levetni ,

csak egy órára bár, a mindennapi gondok megszürkült köpenyét,

s zizegő avar közt újra gesztenyét,

s gyönyörűbbnél gyönyörűbb és formásabb, sárgult leveleket

gyűjtögetünk gyerekeink társaságában,

előbb utóbb, felcsendül bennünk egy belső dal,

a természet hárfája, s együtt tudunk örülni kis családunkkal,

s megleljük magunkban a belső hang fonalát, a lélek költészetét...