REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA ÉNEKEL


Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

Sík Sándor: A fenyőfa éneke
(részlet)

Állok cseres hegyoldalon,
Magasba szúr örök dalom:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Nem kell a völgyi szép meleg,
A tölgyek, bükkök és cserek:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Hulljatok alsó ágaim,
Ne vonjátok le vágyaim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Fussatok szét gyökereim,
Teljetek élő ereim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Keményedjél hű derekam.
Tartani bírd templom-magam.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Te lombosodjál koronám,
Vidd a magasba mély imám,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Évente új-új adorál
Zöldecske hármas gyertyaszál
Föl, föl, föl, fölfelé!
A kúszó templom egyre szebb,
Ez az imádság teljesebb.
Föl, föl, föl, fölfelé!

REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA MEGÉRKEZIK

Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.
Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.

REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA PANASZKODIK

El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!

Piacra vitték a testem, s a lelkem,
És alkusznak az életem felett.
És fehér vattát aggatnak reám:
Mű zuzmarát a zuzmara helyett.

Tudom: elszárad a levágott kar,
Tudom: én vissza nem jutok soha
Az ősrengeteg anyakebelére.
Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe.
S a végtelen helyett egy szűk szoba.