A japánkert művészete

A japánkert (kandzsi: , nihon teien) hagyományos japán stílusban készült kert,

melyet magánkertekben, nyilvános parkokban vagy buddhista templomok mellett,

illetve történelmileg jelentős helyeken (például várak mellett) alakítanak ki.

A leghíresebb japánkertek nagyrészt sziklakertek (kareszanszui).

A kerteknek a japán teaszertartáshoz kötődően kialakult változata

a vidékies egyszerűségű teakert.

Egy tipikus japánkertben rendszerint megtalálhatók az alábbi elemek, vagy az azokat jelképező dolgok:

• víz
• sziget
• a szigetre vezető híd
• lámpás, leggyakrabban kőből
• teaház vagy kerti pavilon

A SHINTO VALLÁS ősidők óta szentelt kötelekkel sziklákat 

/ivakura/  és fákat /himorogi/ kerített el a természetből,

hogy istentisztelete tárgyát keretbe foglalja.

Ezeket még nem tekintették kerteknek,

de bennük kereshetjük a japán kertművészet előképeit. 

A shinto kegyhelyek egyik legrégebbike, az Omiva hegy – szentély.

Őserdejét nem háboríthatta emberi építmény,

csak egy torii kapu jelzi a profán világ mezsgyéjét.

A sintoizmus szellemében született kert a TSUKIYAMA – tájképi kert.

A természet ezen kicsinyített megjelenítésében,  a környező táj  –

hegyek, patakok, tavak – szerves egységben élnek az ember alkotta tájjal.

Az épületek legtöbbször a  növények takarásában simulnak a tájba,

hisz a kert szellemisége:

a környező hegyek felé irányítani a tekintetett, így keltve a látszatot,

hogy az Istenek lakta óriás hegyek is a kert részét képezik.

Tájképi shinto kertek

A japán ZEN FILOZÓFIA,  a kertet

a bűnbeesés előtti éden megtestesítőjeként definiálja,

mely az Univerzumot képviseli,

és sokkal inkább szimbolikus indíttatással gondosan elrendezett,

mintsem természetesnek hatóan véletlenszerű.

Ezeket  KARE SANSUI vagyis zen kőkertként ismeri a világ.

A zen kertben a víz nincs jelen, azt fehér kövekkel, vagy homokkal szimbolizálják,

mivel a víz állandó mozgása, és morajlása ellentétben áll a kert meditatív szellemiségével.

A kertben a sziklák dombokat, hegyeket a moha, szigeteket – félszigeteket szimbolizál.

Köves zen kertek

A TAOIZMUS szerzetesei azt vallották, hogy a tea nem csupán az elmét élesíti,

hanem a lelket is emeli,  így indítva az embert a bölcsesség felé. 

Ezek a szerzetesek a teázás ceremóniáját,

a tao rituális elemeivel gazdagítva, azt valódi szertartássá fejlesztették.

Ennek a rituálénak a helyszíne hosszú évszázadok óta,

a taoizmus nevéhez fűződő CHANIWA, vagyis a teakert.

A teakertek kanyargós ösvényeiről letérni nem szabad, azokon járva lehet szemlélődni,

míg a szépséges részletekkel teli út végén megérkezünk

a a ceremónia helyszínéhez a teapavilonhoz.

Szebbnél szebb, jellegzetes növényektől burjánzik miden japán teakert

A japánok mindig zavarba jönnek,

ha határozott különbséget kell tenniük építészet,

kert és természet között.

Számukra a természet bármely kiemelt része:

az A KERT.

Az emberi konstrukciók szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz,

az ösvény kikerüli a fákat,

az épület igazodik a domborzathoz: minden szervesen egészíti ki egymást.

De miért bír ekkora jelentőséggel a kert a japánok életében?

Vallásosság,

vagy filozófia befolyásolta a kertbe vetett nyugalom és meditálás,

a természet közeli életérzés igényét?

Bár a  mai japánkertben keverednek a három kerttípus jellemző vonásai, 

az alapfilozófia változatlan maradt:

a kert a meditáció szentélye.

A természetközeli élet a megnyugvás helyszíne,

ahol megtaláljuk elveszett önmagunkat, közelebb kerülhetünk a világhoz,

és el is távolodhatunk… egy magasabb szférába.

Erre képes a nagyszerűen konstruált japánkert ereje,

a gondolkodás, és elmélkedés tökéletes helyszíne.

Van egy  japán mondás,

mely olyannyira jellemző különleges viszonyukra a természettel:

a kert elengedhetetlen tartozék, és bármilyen kicsiny is,

mindig elég nagy ahhoz – hogy rásüssön a Holdfény.