Fazekas Mihály
Az érzékenységek énekben

Látás

Ahol jő, kit régen óhajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha rólad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá leheletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szívembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Orrom s szám ízlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzódjatok víg szívemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, orr, fűl, szem, mind elbújhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szívemnek fő kívánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Boldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó ízlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehelet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy boldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kívánsági, mi a híjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

Az első olvasztó szellőhöz

Idvez légy óh lágy szelletnek
Első nyájas párája
A szendergő természetnek
Felserkentő postája.
Jer végy bosszút csendességgel
A méreggel tele szeleken
S hirdess békét víg lengéssel
A megdurvult komor egeken.

Majd a mord tél vasmarkának
Jámbor meglágyulásán,
S a fagy zuzos páncéljának
Harmattá lett válásán
A szép környék örvendezvén
Zöld bársonnyal befedi magát
S áldoz néked, tömjénezvén
Fű szerszámos viola szagát.

A kis tollas nép zengését
Hallom már a berkekben,
Pusztult honjuk zöldülését
Sürgetvén víg énekben.
Járd bé kis szél lengéseddel
A gyöngyellő ligetek ölét,
Hálaadásul majd ott vedd el
Érző szívünk öröme jelét.

 A tavaszhoz estendén

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesebb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefír puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemüle zeng.
Itt hol még egy bóduló is
Egy percet meghiggadna
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna
Itt érezzük hív pajtások
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál
A titkok szent egyházának
Így ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Boldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép a természetben
Hordjuk tisztán szívünket
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsőségünket,
Hadd buzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

Én kis kertem (1)

Óh, jó illatú szép virágim,
Gyönyörűségim s mulatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vizeim enyhíteni nem győznek,
Palánták, kiket magam vetettem,
S különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis oltások?
És ti jól indult fokadások?
Szép növéstek megszűnt újulni,
Gyenge hajtástok kezd sárgulni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok.
Ne sápadjatok, óh, levelek,
Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy láthatárra felkapott
Fényes képe még alig volt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az eső el.
Forróságát a levegőnek
Régen értem ily rekkenőnek,
Óh, zöldségeim, reméljetek:
Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
Amott nyári napnyugot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
A láthatár kezd setétülni.
Örüljetek, óh, szomjú kertek,
Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek,
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik vetek magokat!
Most mintha pusztítani jönnének,
Mint dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villamások,
Már hallik is lassú morgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
Pacsirta, fülemüle s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésére megnémulának.
Nyomul a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva görög
A meg sűrűsödött levegőbe.
No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
Futnak, s repülnek enyhhelyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
Félholt palánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, viduljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondosan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
Óh, jobb szaguk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják ujokkal,
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő lángnak látszani,
A kezemre egy szem cseppent már,
Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
Ő viseljen gondot reátok.