Gyerekkorunk nyolcgombócos ábrándjai,

minden nyár elmaradhatatlan és örök desszertje a fagylalt.

Szeretjük a sajátunkat, irigyeljük az olaszokat,

a hűtőben tartunk 2-3 dobozosat,

ha lehetőségünk van rá, otthon is készítjük,

és folyton-folyvást elcsábulunk.

De lehet ellenállni neki? Áááá, dehogy.

Az emberiség már ősidők óta rabja a jeges édességnek.

Az egyiptomiak és a görögök, akik szintén ráéreztek a dologra,

meg elég meleg is volt arrafelé, hogy valamifajta csellel

hűvöset csempésszenek az életükbe.

Ekkortájt főleg hóval kevert italokat

vagy jégre tett gyümölcsöket kínáltak a vendégeiknek.

A következő fázis a görögöktől szinte mindent elleső

rómaiaknál található.

A híresen hírhedt Néróról állítólag köztudomású volt,

hogy igencsak kedveli a – sorbet jellegű - fagylaltokat.

Az elkészítés módja ekkorra annyit változott,

hogy a jéghez nem gyümölcsöt kínáltak, hanem annak a levét,

és ezt egy kicsit feljavították mézzel.

Az így készített desszert meg már tényleg fagylaltszerű.

Az arabok a jég közé tett gyümölcslevet fagyasztották le,

így nyertek fagylaltot.

Főleg citrusfélék levéből készítettek fagylaltot,

és náluk a méz helyett már a cukornádszirup adta a fagylalt édességét.

Sörbet típusú receptjeiket már a Kitab al-Tabikh,

a 13. században íródott arab szakácskönyvben is megtalálhatjuk.

De mint sok minden más,

a fagylalt a földtekénk más pontján is megszületett.

Kínában a jéggel való hűtés, a hűtőkamrák

már i.e 1000 környékén ismertek voltak,

és innen csak egy ugrás a fagyasztott édességig,

ami általában főtt rizsből állt, amihez fűszereket és tejet adtak,

majd ezt a keveréket fagyasztották ki.

Egyes feltételezések szerint a fagylaltkészítés művészetét

Marco Polo vitte haza Kínából.

A római kor után a reneszánsz idejében kapott új erőre a fagylalt,

ami az araboktól kiművelődött szicíliai szakácsoknak,

cukrászoknak volt köszönhető. Ők közvetítették az édességet Európa felé.

A 16. században már a csizma szárán is

nagy lelkesedéssel készítették a fagylaltot.

A kor leghíresebb szakácsa, Rugerri olyan jó hűsítőket készített,

hogy Medici Katalin még Franciaországba is magával vitte,

amikor férjez ment Henry de Valois-hoz.

Rugerri egyébként egy szakácsversenyen nyert a fagylaltjával,

aminek a kiírása szerint

egyedülálló étellel kellett előrukkolni a szakácsoknak.

Sajnos a franciaországi tartózkodása nem úgy alakult, ahogy tervezte,

a titkos receptre irigy francia szakácsok egy idő után nem csak szavakkal,

de tettleg is bántalmazták, így egy este -

a receptet Medici Katalinnak hátrahagyva - hazatért Itáliába.

Az igazán modern, tejjel és tojással készített fagylaltot

egy igazi reneszánsz embernek köszönhetjük.

A katona, díszlettervező zseni Bernardo Buontalentinek jutott eszébe,

hogy ezekből az alapanyagokból készítse el a fagylaltot,

1559-ben egy pazar bankett záróakkordjaként.

A zabaglionén és gyümölcsön alapuló,

fém öntőformákban dermesztett desszertnek zajos sikere volt.

A Gelato Buontalenti alapja tej, méz, tojássárgája és egy kis bor,

majd ehhez jön a citromlével ízesített gyümölcs.

A firenzei krém a mai napig létező és kedvelt desszert.

Buontalenti annyira komolyan vette a fagylaltkészítést,

hogy bizonyos Firenze környéki villákba még

jég tárolására alkalmas helyiségeket is épített,

és a lapáttal való fagylaltkeverés

technológiájának a megalkotása is az ő nevéhez fűződik.

A kísérletezés korszaka után már szakácskönyvekben is találkozhatunk fagylaltokkal.

Antonio Latini 1692-es szakácskönyvében konkrét receptek szerepelnek,

leírások arról, hogyan keverjük a havat sóval, hogyan ízesítsük a fagylaltot

cukorral, gyümölccsel, csokoládéval vagy fahéjjal.

Az első, csak fagylaltokra koncentráló szakácskönyv pedig

1775-ben jelent meg Nápolyban, Filipo Baldini tollából.

A lelkes Itália után a fagylaltnak behódolt Franciaország,

Németország, I. Károlynak jóvoltából Anglia,

és a portugál gyarmatnak köszönhetően

a fagylalt megérkezett Indiába is.

Újabb lépés volt a tökéletes fagylalt felé a tejszín felhasználása.

Francesco Procopio dei Coltelli szicíliai cukrász volt az,

aki újabb szintre emelte a fagylaltot.

Ezért a krémes csodáért sokan elzarándokoltak

az 1686-ban megnyílt és azóta is üzemelő párizsi kávézójába,

a Le Procope-ba, ahol 40 féle fagylalt közül választhattak a vendégek.

A leigázott Európa után Amerika is megadta magát a fagylaltnak.

Az első fagylaltozót New Yorkban nyitotta meg Giovanni Bosio 1770-ban,

így hódítva teret az olasz édesség számára az Újvilágban.

Az olaszt félrehalló amerikaiaknak köszönhetően született a

hokey-pokey (hókuszpók), ami a kis kézikocsival rendelkező,

általában olasz bevándorlók által kínált fagylaltot jelentette.

Az „O, poco che” (ó, mily kevés) félrehallásából született.