SZABÓ LŐRINC: ŐSZ VAN

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek. Látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, - azt hiszem,
nincs célja,... mért is volna? - És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha - nem törődve semmivel -
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Ősz van megint... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, - de engem
hív már a születés s az elmúlás
tavasszal víg és ősszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Ősz van... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van... Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt...
Fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai...
Ősz van... Sötét barlangja hüvöséből
előjött már a szakállas szatir
s a napsütötte pannón dombokon
- barátként mellém heveredve - némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.