BOROSTYÁN

A borostyánkő ősi tűlevelű fák gyantakövülete,

amely évmilliók alatt különböző kémiai és fizikai folyamatok következtében

fokozatosan nyerte el különféle színezetű, jellegzetesen áttetsző külsejét.

A világ több tájáról ismerünk borostyánkő-,

illetve fosszilis gyanta előfordulásokat Kanadától Chiléig és Indiától Szicíliáig.

A kutatások mai állása lehetővé teszi a múzeumi gyűjteményekben őrzött

borostyánkövek eredetének meghatározását. 

Eredete

A borostyánkő növényi eredetére már a Kr.e. 384-ben született görög filozófus,

Arisztotelész is utalt. A történelem során azonban - főleg a középkorban

- újból s újból lábra kaptak a kő misztikus voltát hirdető nézetek.

Még a növény- és állatrendszertan megalapozója, Karl von Linné (1707 -1778) is

csak feltételes módban beszélt a borostyánkő növényi eredetéről.

Nevei a külömböző kultúrákban

A görögök és latinok elektron-ja (a napkő), glaesum-a (az üveghez hasonlóan áttetsző kő,

germán eredetű szó), succinum-a (a folyadékkő) elnevezések mellett,

Plinius "Historia naturalis" c. művében a "sacrium" szerepel a borostyánkő régi szkíta elnevezéseként.

Baltikumi eredetű szó lehet ez, lettül "saki" = gyanta, litvánul "sakai" = gyanta, gumi.)

Az arabok kahruba-ja - azaz "szalmarablója" (a megdörzsölt kő vonzerejéről),

a borostyánkő tulajdonságairól kapta a nevét.

A germánok Bernstein-je és a középkori "lapis ardens" égő kő jelentésű,

az alnémet börnen, bernen= brennen= égni szóból származik,

ugyanúgy mint a svéd: bärnsten és a holland: barnsteen, brandsteen,

illetve a lengyel bursztyn, s feltehetően szláv közvetítéssel

a magyar: borostyán. A borostyánkő szláv neve: jantar .

Gyógyító hatása

Id. Plinius az I. század végén így írt: "A Transpadana (Pó folyótól északra fekvő része)

asszonyai borostyánkő nyakláncot hordanak,

főleg önmaguk ékesítésére, de gyógyászati célból is.

Ugyanis az a hiedelem járja, hogy a borostyánkő megelőzi a torok és a mandula betegségeit…

" (Plinius: Historia naturalis XXXVIII.44.)Néhány ilyen nyakék Aquileiában is előkerült.

A borostyánkő ékszerek hordását olyan mély gyökerű hagyományokkal kapcsolhatjuk össze,

melyek végigvonulnak a bronzkoron és a vaskoron,

a lengyel kézműipar jóvoltából pedig napjainkig élnek.

A világ borostyánipara

Kínában a 18. század óta vésnek ki Buddha-figurákat, állatokat vagy mandarin-nyakláncokat, először birmitből, majd később szukcinitből is, mely utóbbit nehezebb volt beszerezni, de könnyebb megmunkálni. A történelem később ismételte önmagát: napjainkban Bali szigetén a domborműveket először a sötét “borneói borostyánból” (felfedezve 1990-ben) készítették, de ma már Sambiából származó balti borostyánt használnak.

A dominikai borostyánt – mely számos zárványáról ismert – kis függők, állatfigurák és nyakláncok készítésére használják, jellemzően Haiti szigetén. A legérdekesebb kiállítási tárgyak között vannak a heishik, melyek a világ legkisebb gyöngyei (kb. 2 mm átmérőjűek). Ezeket a mexikói Zuni indián törzs tagjai készítik. A litván férfi ruhák díszítőelemei közé tartozik az ún. nemzeti ékszer, melyet szintén bemutatunk. A litvánok ezeket a díszítéseket a szovjet megszállás alatt is viselték, jelezve nemzeti hovatartozásukat.

A Königsbergi Nemzeti Borostyán Manufaktúra termékeit is nemzeti ékszereknek tekinthetjük

(utalva arra a tényre, hogy a borostyánt törvényesen nemzeti anyagnak tekintik Németországban).

A “Staatliche Bernstein-Manufaktur Königsberg”-et 1926-ban alapították

több cég fúziójának eredményeként. A II. világháború után Németországban

a borostyán-kézművesség nem fejlődött a Königsbergi Manufaktúrával összehasonlítható léptékben.

A természetes borostyánkövet feldolgozó manufaktúrák végét vagyis lehanyatlását

a kőölajipar műanyaggyártó ága is felgyorsította,

hisz a szinte univerzálisan felhasználható polietilénből

egyszerűen imitálható a borostyánkő minden formája és színezése.

A borostyánkőmintás műanyag fésük, bizsuk, szemüvegkeretek és minden más,

mái napig közkedveltek, habár műanyagból készültek,

mégis természetes alapanyagot sugalva a borostyánkő varázsát idézik.

A híres szentpétervári borostyántermet eredetileg I. Frigyes porosz király készíttette,

és 1712-től rövid ideig a berlini Charlottenburg kastély dísze volt.

Fia, I. Frigyes Vilmos a mesés remekművet Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta 1716-ban,

aki a Pétervár melletti Carszkoje Szelóban található Katalin-palotába építtette be.

A második világháború során a nácik lebontották, összecsomagolták

és elrabolták a borostyántermet,

amely valószínűleg Königsberg (Kalinyingrád) angol bombázásakor pusztult el.

A Szovjetunió 1979-ben elkezdte újjáépíteni: a rekonstrukció 2003-ban fejeződött be,

a német Ruhrgas jelentős támogatásával.

Forrás: wikipédia