Szívemben kis lámpa vagy

Október szemében pirul az ősz,
barna szoknyáján rozsdacsipke dísz,
üres már a kunyhó, nem jön a csősz,
hervadó ágon csicsereg a csíz.

Szép a lemondás, ahogy hull a lomb
valami legbelül mégis úgy fáj!
Árván várakozik Tiszán a komp,
csak a hullám dacol és a szív táj.

Nyögdécsel a szél, elmúlást sirat...
Gyorsan szállnak felettünk az évek.
A fény, még élteti rózsáimat,
de szirmuk hull, s fáznak már a vének.

Múlik minden. Köddé lesz a harmat,
sárgul a hárs. Közel az elmúlás,
csak a fák alatt a gomba sarjad,
jelzi az avarlevél feldúlás.

De jó, hogy itt vagy, fájna egyedül!
A szívemben kis lámpa vagy, a Fény!
Te dalolj, ha tücsök sem hegedül,
dúdold szerelemdalunk őszintén!

Bújj hozzám kedves jól, hogy ne fázzak!
Megdobbanó szíved melegétől
a csillagok is szebben fénylenek.
Ezt érzem már a legelejétől.

Őszi szél

Éj fekete selymén
csillagminta ragyog,
a hűvös őszi szél
fázósan andalog.
Megsimít egy ágat,
rögtön tovaoson,
feltúrja az avarágyat,
borzolja a bokrot.
Víz tükrét fodrozza,
hullámon lovagol,
csónakot ringatva
bús altatót dalol.
Sáson-nádon átsuhan,
csüng fűzfalombokon,
parti úton port kavar,
s eltűnik a dombokon.

Elmúlás

Borzas felhők mögül bágyadt fénnyel
les ránk a Nap fakuló reménnyel.
Gomolygó ködpaplant húz magára
a fázós természet éjszakára.

Szél úrfi rázza fáknak ágait,
szétszórva sokszínű leveleit.
Dér csókot lehel egy rózsaszálra,
virágnak utolsó sóhajára.

Az idő gyors szekerén robogunk,
fátyolként suhan utánunk múltunk.
Minket is utolért már az őszünk,
de bizakodó szívvel remélünk,

hogy elmarad még a nagy utazás,
várat tán magára az elmúlás!

Ősz a fák alatt

Hűvösebb már a fuvallatok hangja,
alkonyi páracsöpptől bújik a hangya,
parazsasan duruzsolnak el a fények,
finom melegük szívemen, ahogy nézlek...

Álmosabbá vál a lombok pusmogása,
a föld avartermést gyűjt puttonyába,
s a gesztenyedombok mögöttünk mélyek,
barnák, kötényébe vesznek közeli éjnek.

Hallgatjuk szótlan a táj lüktetését,
bércneszek lassú csöndbe süppedését,
s mikor összekulcsolódik sóhajunk
keze, Isten mosolyog, mert ott vagyunk

pőrén, Vele... Elméláznak most a súgó
fűmocorgások, és épp, ahogy a hulló
csillagok távoznak mennyei létből,
leng fölénk selyemtakarás levélből,

csókjaink kigyúlt gyertyáira zuhanva.
A bogáréberségek még kutatnak,
felzizzen nyomukban a hervadó barkás,
míg tenyerébe veszi szerelmünk arcát

az egymásban hazatalált pillanat.
Szemeink vallomására kél a pitymallat,
itt, hol az ősz meglesett minket a fák alatt,
s a tűzragyogással zsongani szaladt.