Ősszel az erdőben...

Susogva hullottak falevelek,
Az erdők megadóan vedlettek,
Megadóan csak tűrték gondjukat,
Hullatták bíborvörös lombjukat.

A szomorú zizegés minden más neszt elfojtott,
Egészen betöltötte erdőt, szinte visszhangzott.
Amikor a szél felkerekedett, beszórta az utakat,
Meg a fák között beterítette beljebb a tisztásokat.
Mikor szél felkerekedett, holt levelek felhői emelkedtek
A levegőbe, kavarogtak és tovaszálltak, mint fergetegek.
Ilyenkor az látszott, mintha az ősz nagy vasfoga harapna,
És haldokló táj fölött bíborvörös hóvihar tombolna.

Hulló levelek zizegése bánattal és nyugtalansággal eltöltő,
Az ősz bár időben érkezett meg, olyan volt, mint egy megvadult betörő...
Könyörtelenségével nyár szép színeit durván, kegyetlenül eltörlő.

Az erdőknek már lassan csak hideg aranyfénye vala,
Ez a kifosztott, csupasz mezőket is elbúsította...
Látszott, diadalmaskodik az ősz kegyetlensége,
Mindenütt csak győz a kegyetlen, taroló ereje.

Egy alacsony domb lejtőjén magános, fiatal nyírfa állt,
Zsenge, világos, selyemfényű kérgén szélroham muzsikált...
Rázta a gallyakat, és zúgva élvezte sütő napocskát.

Jön az elmúlás, és jön a hideg tél,
De a fa bízott... ő jobb jövőt remél...
Jön nemsokára a fehér hóvihar,
De ő túl fog élni, mert ő így akar...

Kustra Ferenc

Őszi csendben

Lázas tűzzel pirkad meg a hajnal,
fény zsibong az őszi táj fölött,
de gomolyog még az éj sötétje
a ködben úszó házak mögött.

A bágyadt fáknak sárga lombjai
reszketnek az opálos fényben,
s a kószáló széllel útra kelnek,
a Nap is felkúszik az égre.

Szél söpröget a vad kővidéken,
rőt szőnyegét önti a tájra,
s az ablakokon váratlan kigyullad
a Napnak szikrázó zsarátja.

Rám telepszik az elmúlás csendje.
A szórt fény kristállyá merevül
egy szeszélyes felhő rossz rongyain.
Lelkem az őszi csendbe merül.

Szép tavasz volt fürge ifjúságom,
most megszerettem ezt az őszit,
már halkabban élek, s azt se bánom,
hogy nem kaptam érte semmit.

Cri Amer

Ősz és a múlt hangja...

Lassan ballagunk az Ősz utcán a mély avarba`,
Belesüllyed a cipőnk, mert nagy az ősz hatalma...

Múlt hangját lassan ősz eltakarja ködfoltok között.
Avaron haldokló falevelet rezegtet a szél,
És későn, estefelé, súlyos esőfelhők fölött,
Napnak már nem izzó a forrósága... aludni tér.

A levelek egymástól elbúcsúznak,
A szél szerteszét fogja fújni őket,
Még gyors búcsúcsókot adnak egymásnak.
Nem irigylik ők a földet érőket.

Bárhol és bármiként élsz, kísért a múltad,
Előre kergetve üldöz az új jövőd!
Voltál Te falevél, lengettél, de untad,
Lesodort az ősz, marad múltad... üldöződ.

Lassan már hazaérünk, az Ősz utcán végig mély avarba`,
Érzem a csontomban, közeledik a tél és a hatalma...

Kustra Ferenc

Átölelem a vén,öreg tölgyfát

Ficánkolnak a színesre megfestett levelek,
zizegnek, zörögnek, ahogy a haragvó szél megfújja,
sugdolóznak egymással a vidám, forró nyárról...
a vén, öreg tölgyfát átölelem önfeledten újra.

Jólesik nekem, megkönnyebbülök, feltöltődöm,
még egy utolsó csókot csennek a zizegő levelek,
mézszínű falombok csorognak a nyirkos földre,
fáznak a ráncos, pőre fák, de én boldogan nevetek.

Átszellemülten táncolok a pergő levéllel,
vígan dalolok a madárkával egy őszi, kedves dalt...
szállok a szélben, a fürge őzzel kergetőzöm...
zengő zivatar minket a szépséges, csipkés szirtre csalt.

Bámulom a színes ruhába öltözött tájat
ámulok, milyen szép, kedves dallamot citerál a szél... -
a könnyező felhőket, a bánatos erdőket,
búcsúzik a természet, a könnycseppjük is erről regél.

Gani Zsuzsanna