A bolygó egyik gyönyörű, ritka csodája a Nagy-korallzátony.

A Nagy-korallzátony bolygónk egyik legcsodálatosabb dísze - azúr, indigó, zafír és fehér színekben pompázó ékszer -, melynek csillogása még a Holdról is látható. Az egyedülálló, 1900 kilométer hosszan húzódó zátony Északkelet-Ausztrália kontinentális talapzatának szegélye mentén a Föld legnagyobb természetes képződménye, ugyanakkor egyik leginkább veszélyeztetett helye.

A zátony részben valódi szigetek körül alakult ki, melyek tulajdonképpen egy régen víz alá került hegylánc csúcsai. Kivételes gazdaságát azonban az a 3000 korallzátony, korallsziget, korallpad és lagúna jelenti, melyek mind különböző fejlődési szinten állnak. A zátonyokat 10 ezer év munkája hozta létre, miközben az óceán elérte jelenlegi szintjét a legutolsó jégkorszak óta.

Ennek az elképesztő méretű létesítménynek az építészei apró korallpolipok milliói, melyeknek közel 350 különböző faja él itt. A kis polipok kalcium-karbonátot vonnak ki a tenger vizéből, és mészkőbevonatot alkotnak belőle, melynek milliárdjaiból áll a zátony. Korallzátonyok csak ott alakulhatnak ki, ahová eljut a napfény, azaz tiszta vízben, körülbelül 40 méteres mélységig.

A látogatók számára a zátony a szépség és a nyugalom megtestesítője, ugyanakkor pedig szüntelen harc helyszíne is, mivel minden egyes teremtményének meg kell küzdenie a táplálékért és az élettérért. Vannak lágy, váz nélküli és kemény korallok, melyek különböző formájúak és méretűek.

Egyikük olyan, mint a sz*rvasbika agancsa, másikuk, mint az ostor vagy a legyező. Némelyikük elég szívós ahhoz, hogy állja az erős hullámverést, mások oly törékenyek, hogy csak a legcsendesebb vizekben képesek megmaradni. Az egyes fajok riválisai egymásnak, de más veszély is akad: ragadozók leselkednek, például a papagájhal korallrágó fogsorával, illetve a töviskoronás tengeri csillag, mely korongját a korall köré fonja, és megemészti.

A tengeri csillagok időszakosan robbanásszerűen elszaporodnak, ilyenkor teljes zátonyokat pusztítanak el. Az óceáni viharok és ciklonok szintén koptatják és porlasztják a korallzátonyt.

A nappalok a zátony sekély vizében aligha nevezhetők nyugodtnak, de az éjszakák hozzák a legnagyobb nyüzsgést. Éjjel táplálkoznak a korallpolipok. Sokszínű csápjaikat kinyújtva foglyul ejtik az apró állatkákat és planktonokat.

Ahogy a tapogatók milliárdjai kinyúlnak, olyan a látvány, mintha a zátony varázsütésre virágba borult volna. Nyugodt tavaszi éjszakákon különös látvány figyelhető meg. A zátony teljes hosszában, ki tudja, milyen kémiai vagy fényüzenet hatására, az egész polipnépesség peték és ivarsejtek narancssárga és vörös, kék és zöld burkait bocsátja ki, melyek a felszínre kerülve színessé varázsolják a vizet.

A Nagy-korallzátony a világ egyik legelevenebb és legjobban szervezett ökorendszere, ugyanakkor az egyik legtörékenyebb egyensúlyú is. A zátony egyetlen alkotóelemének meggyengülése végzetes hatással lehet teljes egészére. A zátony ellenáll a viharoknak és a tenger tombolásának, de napjainkban a legnagyobb veszélyt a modern ember jelenti számára.
Ausztrália őslakói évszázadokon át halásztak és vadásztak a zátonyon, gazdag zsákmányt ejtve, anélkül azonban, hogy a legcsekélyebb kárt tették volna benne.

De századunkban a guanókiásás, a túlhalászat, a bálnavadászat, a tengericsiga-kereskedelem és a gyöngykagylóhalászat már jelentős, sőt, maradandó nyomokat hagyott maga után. A terület védett övezetté, nemzeti parkká nyilvánítása már elhárított számos effajta veszélyt, és a turizmust is gondosan felügyelik.

Ennek ellenére, néhány tudós szerint az üdülőhelyek szennyvize idézte elő a polipokat pusztító töviskoronás tengeri csillagok legutóbbi, robbanásszerű szaporodását, és a tengerbe öntött szállodai ételmaradék vezetett a sirályok számának megtízszereződéséhez. Végül a teknősbébik és a madárfiókák zsákmányul ejtésének drámai növekedése is ennek a folyamatnak tudható be.