Egy őszi hideg szeles késő délután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.

Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
.

Kopott vas kapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észre vette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva

Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.

Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.

Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.
Be - válaszolta, majd elballagott.

Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.

A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott.

Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette.

Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába.

Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe - jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van - mondta a nénike - a nagymamája
vagyok.

A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba
sietett.

-Hová- hová - szólt egy nővér - egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából,

majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sír gödörhöz, csokit és a szirmot
beledobta,
- köszönöm -

összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta.

Hetente friss virágot vitt az aprócska sír halomra
- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.

Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!

Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam.

Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!