Shel Silverstein:
Az adakozó fa

Volt egyszer egy fa… Szeretett egy kisfiút.
A fiú minden nap meglátogatta.
Leszedegetett leveleiből koszorút font, hogy eljátssza az erdő királyát. Felmászott törzsére, és ágaira akaszkodva hintázott.
Evett a gyümölcséből, és bújócskázott lombja között.
Amikor elfáradt, a fa leveleinek az árnyékában aludt el, mialatt a lomb altatódalt susogott. A kisfiú kis szívének teljességével szerette a fát.
És a fa boldog volt.
De az idő múlt, a fiú pedig növekedett. Amikor felnőtt, a fa gyakran maradt magára. Egy nap azután a fiú újra meglátogatta a fát. A fa azt mondta:
- Gyere hozzám kisfiam, mássz fel a törzsemre, hintázz ágaim között, edd a gyümölcsömet, játsszál lombom között és légy boldog.
- Túlságosan felnőttem már ahhoz, hogy fára másszak - válaszolta a fiú - olyasmit akarok vásárolni magamnak, ami szórakoztat, pénzre van szükségem.
- Tudsz nekem pénzt adni?
- Sajnos - felelte a fa -, pénzem nincs, csak levelem és gyümölcsöm van.
- Szedd le a gyümölcsömet fiam, és add el a városban. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.
Ekkor a fiú felkapaszkodott rá, leszedte és elvitte az összes gyümölcsöt.
És a fa boldog volt…
De a fiú sokáig elmaradt… A fa szomorú volt. Majd egy nap a fiú visszatért. A fa reszketett az örömtől, úgy mondta:
- Gyere hozzám fiam, mássz a törzsemre, hintázz az ágaim között és légy boldog.
- Nincs időm fára mászni, túl sok a dolgom. Házat szeretnék, feleséget, gyermekeket. Házra van szükségem. Tudsz nekem házat adni?
- Házam nincs - mondta a fa -, az én otthonom az erdő. De ágaimból készíthetsz magadnak házat, és boldog leszel.
A fiú lefűrészelte a fa összes ágát, el is vitte őket, hogy faházat építsem magának belőle. És a fa boldog volt.
A fiú sokáig nem jött. Amikor végre megérkezett, a fa olyan boldog volt, hogy szinte alig tudott megszólalni.
- Gyere hozzám kisfiam, gyere hozzám játszani.
- Túl öreg, és túl szomorú vagyok már a játékhoz - válaszolta amaz-, egy bárkára vágyom, hogy messzire elhajózzak innen. Tudsz nekem bárkát adni?
- Vedd a törzsemet, készíts bárkát belőle. Azzal messzire elhajózhatsz, és boldog lehetsz. Ekkor az ember kivágta az egész törzset és bárkát készített belőle, hogy elmeneküljön vele, elhajózzon onnan.
És a fa boldog volt, de nem teljesen.
Sok- sok idő múlva visszatért az ember.
- Nagyon sajnálom kisfiam, de már semmim sem maradt, amit neked adhatnék. Gyümölcsöm sincs már régóta.
- A fogaim már nem képesek gyümölcsbe harapni -volt a válasz.
- Nincsenek már ágaim sem - folytatta a fa- nem tudlak már hintáztatni.
- Túl vén vagyok már ahhoz, hogy faágakon hintázzam.
- Nincs már törzsem sem, amelyre felmászhatnál.
- Túl öreg és fáradt vagyok már a fáramászáshoz.
- Nagyon el vagyok keseredve - sóhajtotta a fa -, annyira szeretnék neked valamit adni, de már semmim sincs, amit adhatnék. Öreg fatönk vagyok immár. Igazán sajnálom.
- Most már nincs sok mindenre szükségem, csak egy csendes nyugodt kis helyre vágyok, ahol leülhetnék és megpihenhetnék. Igazán elfáradtam már.
- Nos hát - mondta a fatönk, úgy kihúzva magát amennyire csak tudta -, íme itt egy öreg tuskó, épp arra jó, hogy ráülj és kipihend magad. Ülj le hát és pihenj meg nálam.
Az öregember így is tett.
És a fa boldog volt…