Hárs László: Miért piros a pipacs ?

 

Hárs László : Miért piros a pipacs?


Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.

Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.

Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből,

haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad,

ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...


Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban,

s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:

"Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"
Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.

Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.

A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott

: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"


A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna.

Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte,

fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.

És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb

- mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni.

Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre,

egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban,

ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.


Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad,

s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat.

Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.

Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:

"Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"


S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott.

Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott..

.Azaz dehogyis a földre!

Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.

S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte,

fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad.

S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja.

Jöttek esők,hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt,

de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.


Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta,

s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

 

 

Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben
 
Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.
 
Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.
 
Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.
 
Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.
 
Tőlük piros a táj!
_"Ime itt van a nyár!"
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.
 
A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!
 
 
 
Aranyosi Ervin: Délibáb
 
Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.
 
 
Lágy nyáresti szél
hozza felém a
tücsök ciripelését
s rezegteti a vén
diófa levelét
szirompuha bánatok
elborítanak, szívem
lassabban dobban
- emlékezem a
múltra, a derűre
s az őt követő
fekete borúra, mely
lelkem nyomja,
s feszíti.
- láttam az álmot,
ami édes volt és csodás,
mikor érett a búzakalász,
Ő ott várt, s fekete
hajába a szellő
kis forgókat fújkált,
kék szemével engem
csodált, s aranyló
búza között, piros
pipacsnak öltöztetett,
s fehér vászonra
így kerülhetett rózsás
arcom, s minden boldog
kacagásom. Lerajzolt
s megfestett. Szívem
csodálta e képet,
hisz a Nap fénylő
sugarait is letette
mind elém. Istenem
még sosem láttam
íly szép búzamezőt,
melyben tüzes, piros
pipacsként festette
le a féltve őrzött,
szerelmes nőt. Derűs
volt az égbolt, s a
Nap melegen ontotta
sugarát, de jött egy
gonosz, szürke felhő
s hideg-fényes gyöngyét
szórta szét, most
sírt igazán az ég.
Ő, az édes festő
fogta vásznát és
ment, szaladt a vén
diófa árnya alá, de
a festett képen a
piros pipacs már
nem csillogott, hanem
könnyezett. Hűs alkonyi
csönd s a mező fölött
a felhőkből már csak
permetező eső lett.
Búzakalászok hajoltak
jobbra-balra, s szegény
pipacs földig volt tarolva.
Már nem ragyogott sem
a mezőn, sem a képen
csak a festő meleg szívében.
Lágy nyáresti szél
hozza felém a
tücsök ciripelését…
 
 
 
 
Kasza Béla
RABBÁ SZABADULOK
 
Jó reggelt, gyönyörűm,
mondom a pipacsnak,
piroslik lengető,
álmodozó szélben.
 
--
Vértelen könnyűség
árad e vörösből,
édes tisztaság a
nyújtózkodó fényben.
 
--
Ragyog a gyöngyharmat,
ölelés van benne,
fodrosodó vágyam
szerelembe taszít.
 
--
A tánc-kacér pipacs
selymes érintése
kibontja szívemet
és rabbá szabadít.
 
PIROSAN LIBBEN
 
Pajkos a pipacs, nem parázna,
pirosan ragyog szabadsága.
Szoknyája lebben, szél emelgeti,
ragyog a napsugár, mert szereti.
 
JÚNIUSI SZÍNEK
 
Pipacslik a búzatenger
útmenti szegélye,
kalász sárgul szerelemben.
Kenyerünk reménye.
 
 
PIPACSOK TÁNCA
 
Szögesdrót mellé
pipacsot ültettem,
szemérmesen nőtt,
lélekkel neveltem.
Most kinyílott,
szirmai csodaszépek,
örömére szemnek,
szellőnek, fénynek.
A három pipacsszál
pirul, táncol lengén,
én meg csak bámulom,
mindent elfeledvén.

 

Kereső
Belépés
 
 

" Ha szeretnek
olyan,mintha
kétfelől
sütne ránk
a Nap."




" A sok kis
jelentéktelen,
egyszerű
gesztus teszi
elvislhetővé
az életet.
Egy mosoly,
egy érintés,
egy szó,
kedvesség és
törődés. "



" A nagy
szavak
nem érnek
semmit.
Elszállnak
mint az
őszi szél.
De a
szeretet,
ha szívből
 fakad
elkiséri az
embert,
ameddig él."



" A boldogság
az élet apró
dolgaiban
rejlik.
Aki nem
figyel,
annak
számára
láthatatlan
marad. "




" Mennyi
szín és
furcsaság
az élet,
mindez
mennyi
  emlék és
   remény."




" Csak az tud
élni,kinek
szívéből
nem fogy
a szeretet,
kinek lelke
élettől
vidám,
a világ
szépségein
ámulva
csodál,
ki minden
könnyből
szivárványt
  csinál. "



" Nemes
élethez
nem
kellenek
nagy
cselekedetek,
csupán
tiszta szív
és sok
  szeretet. "
/Pázmány
Péter /



" Emberi
törvény
kibírni
mindent
S menni
mindig
tovább,
Még akkor 
is ha nem
élnek már
benned
remények
és csodák "
/Hemingway/



" Higgy a
csodákban,
mert teli
van vele
az élet.
De ami
legfontosabb,
higgy
magadban,
mert
odabent
a lelkedben
rejtőzi a
csoda
a remény,
a szeretet
és a
  holnap
álmai."

Szavazás
Nincs szavazás feltöltve
0.038 mp